Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - Kulcsár Péter: A helsinki záróokmány és a nemzetközi kapcsolatok normái
világháború után elkezdték kipróbálni. A Nemzetek Szövetsége ilyen kísérlet volt, húsz évig működött Genfben számos „születési hibája” ellenére, a kollektív biztonság számára még kedvezőtlen alapfeltételek közepette. Az ENSZ 1945 óta olyan nemzetközi kollektív biztonsági szervezet, mely igyekezett elkerülni a Népszövetség hibáit. Magas taglétszáma miatt figyelmét mindamellett kénytelen megosztani a különböző térségek, világrészek között.5 A szovjet kormány a második világháború után, még a hidegháború éveiben javaslatot terjesztett elő egy európai kollektív biztonsági szerződésre. Az 1954-es berlini külügyminiszteri értekezleten javasolta, hogy az európai államok kössenek ötven évre szóló szerződést, amelynek értelmében bármely állam elleni támadást valamennyi ellen irányúiénak tekintenének, s köteleznék magukat az egyéni vagy kollektív önvédelemhez nyújtandó segítségre. Egyszersmind elvetnének minden zárt csoportosulást, amely ellentmondana e kollektív egyezménynek. Ugyanebben az évben, a kibontakozó szovjet diplomáciai kezdeményezések során közölték: nincs akadálya annak, hogy az Egyesült Államok is részt vegyen a javasolt összeurópai biztonsági rendszerben.8 A Szovjetunió és hét népi demokratikus ország 1954 decemberében tartott moszkvai értekezletükön nyilatkozatban megismételték és támogatták a kollektív biztonsági szerződés tervét. Rámutattak, hogy a javasolt rendszer lehetővé tenné veszély esetén a konzultációkat, s a viták megoldását az ENSZ Alapokmány követelményeivel összhangban. Kifejezték készségüket, hogy a szerződéstervezet kidolgozása érdekében megvizsgálnak minden egyéb javaslatot. A nyugati diplomácia, élén J. F. Dullesszal, sorra visszautasította ezeket a kezdeményezéseket. A Szovjetunió és a népi demokráciák azonban továbbra is kitartottak a kollektív egyezmény javaslata mellett, még akkor is, amikor megalakították saját védelmi szervezetüket. Az 1955 májusában aláírt Varsói Szerződés 11. cikke kimondja: „Ha az európai kollektív biztonsági rendszer létrejön, és e célból általános európai kollektív biztonsági szerződést kötnek — amire a Szerződő Felek állandóan törekedni fognak —, a jelen Szerződés az általános európai szerződés hatályba lépésének napján érvényét veszti.” A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének 1966-os bukaresti javaslatai újabb szakaszt jelentettek a kollektív biztonságért folyó harcban: megőrizték a szerződéses biztonsági rendszer gondolatát, ugyanakkor figyelembe véve a Nyugat idegenkedését, a reális helyzetnek megfelelően szakaszos előrehaladást ajánlottak. A bukaresti ülés javasolta az európai biztonság és együttműködés kérdéseivel foglalkozó értekezlet összehívását, amely nem vezetne azonnal a kollektív biztonsági rendszer megteremtéséhez. Megállapodást, nyilatkozatot vagy egyéb kötelezettségvállalást eredményezne fontos európai kérdésekben, ugyanakkor elősegítené a biztonsági rendszer egész koncepciójának megvitatását. A bukaresti javaslat megerősítette: a Varsói Szerződés tagállamai hajlandók arra, hogy szövetségüket a NATO-val egyidejűleg felszámolják. Addig is, amíg a NATO országai ehhez nem járulnak hozzá, megegyezést javasolnak a két szövetség katonai szervezeteinek felszámolásáról. Az 1969-es budapesti felhívás már kifejezetten az európai értekezlet összehívásának feladatára összpontosította a figyelmet, hangsúlyozva: az értekezlet lehetőséget nyújtana ahhoz, hogy Európa államai „közösen találják meg azokat az utakat és módokat, amelyek elvezethetnének Európa katonai csoportosulások szerinti megosztottságának felszámolásához”. A szocialista országok, mint azt a dokumentumok sora bizonyítja, így az 1972-es prágai nyilatkozatuk is, nemzetközi jogi súlyú intézkedéseket sürgettek: az európai béke és együttműködés alapelveinek leszögezését, valamint az értekezleten részt vevő államok állandó szervének létrehozását. Ez utóbbit — mint általában az államközi szervezeteket — nem is lehetne létrehozni másként, mint nemzetközi jogi jellegű megállapodással. Számításba kellett venni azonban, hogy a nyugati politikai vezető körök a negyvenes évek kö5
