Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Philip Connelly - Robert Perlman: A szűkösség politikája. Nyersanyag-konfliktusok a nemzetközi kapcsolatokban
melők tudtak látványos sikert elérni, példájukat a fejlődő világ többi nyersanyagtermelői kétségtelenül követendőnek tartják. A szerzők részletesen foglalkoznak a rézexportáló országok és a bauxitexportáló országok szervezetével (CIPEC, illetve IBA). Rámutatnak, hogy e két fontos nyersanyag termelői sok lényeges szempontból más helyzetben vannak, mint az olajtermelők (nagyobb lehetőség a helyettesítésre, újbóli felhasználás, a készletek szélesebb körű földrajzi elosztása stb.), és ezek a különbségek nem kedveznek az OPEC-hez mérhetően erős szervezet kialakulásának. Ráadásul 1973 októbere, az olajár „szárnyalása” előtt a kőolaj határozottan alulértékelt volt a helyettesítőihez képest, míg ez nem mondható el a legtöbb ásványi nyersanyagról, amelyeket rendszerint rövidebb idő alatt lehet helyettesíteni, mint az energiahordozókat. A fejlett tőkés országok együttesen igen erős tárgyalási pozícióval rendelkeznek a kartellizált nyersanyagok készletezése, a helyettesítés és a többszöri felhasználás révén, aminek meg kell győznie a termelő országokat arról, hogy egyoldalú fellépésük nyomán hosszú távon növekedne nyersanyagexportjuk keresletének árrugalmassága, s ezzel a nyersanyagexportból származó teljes bevételük csökkenne. A szerzők talán némileg alábecsülik a termelői kartellek rövid távú lehetőségeit. Bár hosszú távon jól körülhatárolható okok miatt kétségtelenül egy kartell sem (még az OPEC sem) bizonyulhat életképesnek, rövid távon azonban — kihasználva a nyersanyagkereslet rövid távú rugalmatlanságát az árváltozások iránt, a helyettesítés korlátozott lehetőségeit — a kartellek áremelési intézkedései sikerrel járhatnak. Az optimális kartellstratégia: az árat csak olyan magasra szabad emelni, hogy az ne ösztönözze a felhasználókat hosszú távú alkalmazkodásra (elsősorban helyettesítésre). A gazdasági elemzést — hangsúlyozzák a szerzők — e kérdésben is ki kell egészíteni a politikai dimenzió vizsgálatával, ugyanis erős ideológiai, politikai töltése lehet egyes nyersanyagexportáló országok vagy csoportosulásaik akcióinak, amelyek mellőzhetik a gazdasági érdek racionális számbavételét. A „harmadik világban” kétségtelenül kialakulófélben van valamiféle közös „nyersanyag-ideológia” vagy „nyersanyagdoktrína”, amely mind gazdaságilag, mind politikailag motivált. A politikai szférába tartozik a kitermelő ipari ágazatok fölötti nemzeti ellenőrzés megteremtésére, a „félszuverenitás” (a politikai szuverenitás megléte, a gazdasági hiánya) felszámolására való törekvés, a közös gyarmati múlt emléke és a gazdasági elmaradottság emocionális vetülete. A „nyersanyagdoktrína” gazdasági elemei a nyersanyagbevételek növelésének, a nyersanyagok nagyobb arányú helyi feldolgozásának, a kitermelő ipari enklávék felszámolásának követelményeivel függnek össze. Hogy a közös „nyersanyagideológia” szilárd alapjává válik-e a „harmadik világ” közös gyakorlati fellépéseinek, azt ma még csak találgatni lehet. Kétségtelenül vannak ilyen irányú törekvések (például az egymást helyettesítő nyersanyagok szuperkartelljeinek a létrehozása). A könyv tekintélyes hányada az energiakérdéssel foglalkozik. A szerzők rámutatnak, hogy habár az energia központi szerepet játszik a gazdasági fejlődésben, részaránya a világ bruttó termelésében mégis feltűnően alacsony. Az USA-ban az energia- fogyasztás a bruttó nemzeti terméknek csupán 2,3 százalékát teszi ki, a világ többi részében pedig átlagosan 1,6 százalékát. Ebből következik, hogy az energiaegyenletben a kulcstényező nem a költség, hanem a tartalékok. A mai energiaproblémák a szerzők szerint megoldhatók. Hosszú távon az energiakészletek elegendőek a várható kereslet kielégítésére. Középtávon (1980-ig) lehetőségek vannak az olaj fogyasztással való takarékosságra, a széntermelés gyors növelésére és kisebb mértékben a „nem hagyományos olajtermelés” fokozására. A szükséges középtávú intézkedéseket azonban feltétlenül meg kell hozni, ha a fejlett tőkés országok energiaellátásukban nem akarnak olyan országokra támaszkodni, amelyeknek nincs erős gazdasági ösztönzőjük az olajtermelés fokozására. A jövőt illetően szükséges,