Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - SZEMLE - Nyerges János: A IV. UNCTAD néhány politikai tanulsága
de egymással összefüggő áruegyezmények megkötését javasolja a nyersanyagpiacok stabilizálása céljából. Az árak meghatározása során tekintetbe vennék az inflációs ármozgást. A stabilizáló készleteket, illetve a piaci intervenciókat (eladások magas árak esetén, vásárlások áresések idején) az ún. közös pénzügyi alapból finanszíroznák, melyhez az eddigi gyakorlattól eltérően nemcsak az exportőr országoknak, hanem az importőröknek is hozzá kellene járulniuk. A bonyolult tervezet számos technikai, gazdasági aspektusa természetesen nem problémamentes. A különféle árucikkekben érdekelt országok között erősek az érdekellentétek. A vita mégsem ezekről folyt, hanem a koncepció egészéről. A program politikai jelentőségét az magyarázza, hogy a nyers- és alapanyagok kérdése az országok legszélesebb körét közvetlenül és érzékenyen érinti. A párizsi értekezlet összehívásának is ez volt a mozgatórugója. A fejlett tőkés világ elsősorban energiagondjait kívánta ezen a konferencián a maga szájíze szerint megoldani, és csak a részt vevő fejlődő országok nyomására egyezett bele abba, hogy a kőolaj mellett megtárgyalják más nyers- és alapanyagok kérdéseit és az ezekkel összefüggő kereskedelempolitikai, pénzügyi problémákat. Az integrált program politikai katalizátorként hatott, mivel a nyersanyagpiacok rendező elveinek megváltoztatása az eddigi tőkés gyakorlaton alapuló külkereskedelmi kapcsolatok, tőkés piaci mechanizmusok megváltoztatását is jelenti. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok ellenzi az integrált nyersanyagprogramot, helyette olyan javaslattal lépett fel, amely a nyersanyagpiacok stabilizálását a tőke további szabad mozgása és működése feltételéhez köti. A vita során azonban kiderült, hogy az integrált programot lényegében elutasító, a tőkés piac működését tiszta formában fenntartani kívánó, a fejlődő országok érdekeit semmibe vevő vonalat a fejlett tőkés országok többsége nem követi. Az elfogadott határozat nem kötelez arra, hogy az integrált nyersanyagprogramot a javasolt formában megvalósítsák. A résztvevők csupán abban egyeztek meg, hogy a program fő elvei alapján rövid időn belül érdemi tárgyalásokat kezdenek. Egyesek nem tartják többnek a határozatot üres szavaknál. Mások valóságos áttörésről beszélnek. Az igazság az, hogy a fejlődő országok a határozattal politikai előnyhöz jutottak. A politikai előnyt gazdasági előnnyé változtatni mindamellett nehéz lesz, különösen azért, mert a fejlődő világ a nyersanyagkérdésben nem egységes, a fejlett tőkés országoknak, köztük elsősorban az Egyesült Államoknak pedig számos eszköz áll rendelkezésére ahhoz, hogy nyomást gyakoroljon a fejlődőkre. Ezt Kissinger elég világosan éreztette is a IV. UNCTAD plénumán. Az Erőforrások Bankjára vonatkozó amerikai javaslatot, amely a nyers- és alapanyagok kérdésében a tőkés szupremáciát kívánta továbbra is biztosítani, az UNCTAD Közgyűlése 33 szavazattal 31 ellenében elutasította. De a megfigyelőknek feltűnt, hogy a fejlődő országok több mint 100 tagú csoportjának csupán egyötöde szavazott a javaslat ellen. Heten mellette szavaztak, a hetvenhetek többsége pedig tartózkodott. A IV. UNCTAD másik, politikai szempontból igen jellemző és tanulságos kérdése a szervezet továbbfejlesztése volt. Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az UNCTAD létrehozását a haladó erők fontos lépésnek tekintették egy új nemzetközi kereskedelmi szervezet megalakítása irányában. A második világháború után, mint ismeretes, 97
