Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - SZEMLE - Nyerges János: A IV. UNCTAD néhány politikai tanulsága
ügyi eszközökkel való ellátottságukról van szó. Ha a jelenlegi rendet meg kell változtatni, ennek a változásnak valamennyi említett ágazatban végbe kell mennie.” A fennálló világgazdasági rend nemcsak a fejlődő országokat sodorta katasztrofális helyzetbe, hanem a fejlett tőkés országokat is válságba vitte. Súlyos zavarok támadtak a nemzetközi fizetések rendszerében, a tőkemozgások nem a termelés racionálisabb irányát mutatták, hanem a bizonytalanabb helyzetben törvényszerűen fellépő spekuláció eszközeivé váltak. Krónikus infláció alakult ki, fokozódott a munkanélküliség, csökkent a termelés. A válság illuzórikussá tette az ENSZ különböző fórumain a fejlődő világ érdekében hozott nemzetközi fejlesztési intézkedéseket. A főtitkár a fejlődő országok egységes véleményének adott hangot, amikor kifejtette, hogy az eddigi úgynevezett segélyprogramok, még ha sikeresek lettek volna is, nem jelentenek megoldást. A megoldást „azokban a változtatásokban kell keresni, amelyeket a fejlődő országok külső gazdasági kapcsolatait szabályozó mechanizmusokban kell végrehajtani”. Ezeknek a változtatásoknak a kerete és vázlatos programja az „új nemzetközi gazdasági renddel” kapcsolatos határozat és akcióprogram, melyet az ENSZ VI. rendkívüli közgyűlése fogadott el, a VII. rendkívüli közgyűlés megerősített, s legutóbb a hetvenhetek csoportjának harmadik miniszteri konferenciája (Manila, 1976. február 2—6.) fejlesztett tovább és konkretizált. Az ún. manilai deklaráció és a vele együtt nyilvánosságra hozott akcióprogram alkotta a fejlődő világ közös politikai platformját a IV. UNCTAD-on. A hetvenhetek csoportja ezúttal nem igazodott a hasonló nemzetközi konferenciák gyakorlatához, mely szerint a deklaratív, általános vitát határozatok megfogalmazása követi, hanem úgyszólván az első naptól kezdve tárgyalási fórummá kívánta tenni a konferenciát; az ülésszak szervezeti rendje is ennek megfelelően alakult. A plenáris ülés továbbra is a politikai deklarációk és a végső határozatok elfogadásának fóruma maradt, az érdemi vitát azonban a központi tárgyaló bizottságban, illetve annak albizottságaiban folytatták. Ezekben már nem egyes országok, hanem országcsoportok képviselői szólaltak fel. Még az ültetési rend is megváltozott: az ENSZ-ben szokásos ABC-rend szerint, de csoportonként helyezkedtek el a delegátusok, akárcsak a pártok a parlamentekben. Afrika és Ázsia országai, valamint Jugoszlávia az ún. A-csoporthoz tartoznak, a „fejlett piacgazdaságú országok” a B-csoporthoz, Latin-Amerika országai a C-csoport- hoz, a kelet-európai szocialista országok a D-csoporthoz. Figyelemre méltó, hogy a tárgyaló bizottságokban a Román Szocialista Köztársaság delegációja a hetvenhetek csoportjának tagjaként vett részt. Romániát a hetvenhetek Manilában fogadták be — Máltával együtt — azzal a feltétellel, hogy ez nem jelent precedenst, mert a csoport eljárási szabályzatot kíván kidolgozni új tagok fölvételére. Máltát és Romániát kötelezték továbbá arra, hozzanak kellő intézkedéseket annak érdekében, hogy az ENSZ megfelelő határozata szerint a hetvenhetek csoportja teljes jogú tagjainak lehessen őket tekinteni. Románia egyébként fenntartás nélkül támogatta a hetvenhetek programját és követeléseit, akkor is, amikor azokkal a kelet-európai szocialista országok nem értettek egyet. A konferencia tárgyaló jellegének a fejlődő országok igen nagy politikai jelentőséget 95
