Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)

1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika

„Az újfajta versengés magában foglalja a nemzeti szuverenitás és a mások belügyeibe való be nem avatkozás tiszteletben tartását, ugyanakkor a rendszereknek szembe kell majd nézniük saját ellentmondásaikkal, és a jobban tájékozott közvélemény egész Európában, az Atlanti-óceántól az Urálig, jobban tud majd ítélni... és cselekedni.”31

A nemzetközi méretekben folyó eszmei harc objektív (tehát: szabályozhatatlan) jellegének kétségbevonása mellett, ami a francia koncepciók alapvető gyengeségének tekinthető, figyelmen kívül hagyják e harc tudatos jellegét, társadalmi-politikai meghatározottságát és osztálytartalmát is. Ennek következtében szemet hunynak afölött, hogy a nemzetközi reakció és az antikommunizmus szélsőséges erőivel szövetkező nagytőkés burzsoázia semmilyen körülmények között nem adná fel a szocializmus eszméinek gyengítésére s ezáltal a szocialista társadalmi viszonyok felszámolására irányuló próbálkozásait. A „spontaneitás” bevezetése ebbe a küzdelembe, ami gyakorlatilag csak az offenzív oldalon álló kommunista ideológiát bénítaná meg, tendenciájában a kapitalizmus számára volna kedvező, hiszen, mint arra Charles Zorgbibe is rámutat, a társadalmi erőviszonyok — a „politikai status quo” — módosulása ma már csak a kapitalista országokban képzelhető el, mégpedig „a szocialista modellhez való fokozatos idomulás irányában”.32

Az Európa két fele között folyó eszmei harc tompításának, párosulva a politológusok által is számba vett politikai és gazdasági stabilizáló tényezők hatásával, végső soron „ideológiamentességre” kellene vezetnie. Rövidebb távon azonban, amíg ez az utópisztikus stádium nem következik be, francia részről azt indítványozzák, hogy a szocialista országok mérsékeljék a határaikon kívül folytatott eszmei meggyőző tevékenységüket, propagandájukat, mivel „a szembenállás az egyik területen azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megmérgezi az egyetértést a többin”.

A marxista—leninisták, de egyre több realista módon gondolkodó polgári politikus szerint is, „egyetértés” helyett megértésre, bizalomra és együttműködésre van szükség. A békés és a baráti kapcsolatok átfogó rendszerét megvalósító, a katonai tömbök nélküli Európa a már megkezdett úton, a békés egymás mellett élés elvei alkalmazásának, egy kollektív európai biztonsági és együttműködési rendszer kialakításának a helsinki értekezleten felvázolt folyamatában képzelhető el. Ez az új Európa többek között abból az elhatározásból táplálkozhat, amelyet az 1975. októberi szovjet—francia csúcstalálkozó nyilvánított ki: „Franciaország és a Szovjetunió kinyilvánítják eltökéltségüket arra, hogy szigorúan tiszteletben tartják és kölcsönös kapcsolataik valamennyi területén a gyakorlatba átültetik az államközi kapcsolatok elveit, ahogy azokat az értekezleten megfogalmazták.”33

92