Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
adminisztratív lépéseket, hajtsanak végre strukturális módosításokat a nyugati típusú rendszerhez való hasonulás irányában. E cél érdekében elméleti alapokat igyekeznek teremteni az ún. konfliktusdiplomácia vagy junktimdiplomácia gyakorlásához, amit az európai biztonsági és együttműködési értekezleten tanúsított francia magatartás is tükrözött. Napjainkban általában törekedni Európa megosztottságának felszámolására valójában olyan politikai jelszó, amely céljánál fogva nem másra bíztat, mint arra, hogy Kelet-Európábán restaurálódjék a kapitalista rendszer. A szocialista országok külpolitikája csak annyiban teheti magáévá az „európai megosztottság leküzdésére” irányuló törekvést, amennyiben azon a kontinens katonai tömbökre való tagoltságának felszámolását értik s ezen túlmenően a szorosabb politikai, gazdasági és kulturális együttműködést az Európában található szuverén, különböző társadalmi rendszerű államok között. A francia polgári külpolitikai kutatás sokat foglalkozik a kelet—nyugati kapcsolatok valamiféle „új minősége” megvalósításának feltételeivel. Különösen tipikusnak tekinthetjük Hassner koncepcióját, aki három ún. stabilizáló faktort sorol fel: a magatartásbeli (stratégiai) egymás ráhatás, amelyet adottnak és kölcsönösen elfogadottnak tekint; az érdekek kölcsönös függősége, amelyet napirenden levőnek tart; és a társadalmak egymásbahatolása, amely szerinte a jövő problémája.22 A „stratégiai tényező” e koncepció szerint a válságok, a politikai szituációk és problémák objektív hasonlóságából vagy egybeeséséből következik, és a két társadalmi rendszert képviselő államok közötti „ideiglenes kompromisszumokban” fejeződik ki. A „közös érdekek” faktora elsősorban a gazdasági együttműködés területén jelentkezik, míg a harmadik tényezőnek, a „társadalmi konvergencia” feltételének az ideológia és kultúra területén kellene távlatilag megvalósulnia. A koncepció legfőbb fogyatékossága — a harmadik tényező antikommunista voltától egyelőre eltekintve —, hogy az állítólagos társadalmi összenövést a kelet—nyugati kapcsolatok fejlődésének s ezen keresztül a jövő Európája kialakulásának központi kérdésévé teszi. Kétségtelen, hogy különböző társadalmi rendszerű államok külpolitikájában és gazdasági együttműködésében fellelhetők pontok, amelyekben valamiképpen közös érdek nyilvánul meg, s ennek alapján beszélhetünk bizonyos egybeeső jelenségekről vagy együttes és azonos irányú cselekvésekről. Az ilyen érintkezési pontok az államok békés egymás mellett élésének viszonyai között a korábbihoz képest jóval nagyobb szá- múak, de valójában csak jelenségek maradnak, és a társadalmi rendszerek alapvető anta- gonizmusa miatt nem válhatnak meghatározó jellegűvé, sem pedig a „stabilizálódás” (értsd: az enyhülés visszafordíthatatlanná válása) lényeges tényezőivé. Ügy tűnik, a francia polgári külpolitika-kutatás az utóbbi időben maga is felismeri az „érdekösszefonódás” tézisének, a konvergencia-tünet meghatározóvá tételének tarthatatlanságát, és ebben minden valószínűség szerint a konkrét tapasztalatok és a politikai változások elemzése játszik szerepet, köztük azé a politikai-társadalmi és gazdasági válságé, amely a nyugati világot sújtja. A mai körülmények között megkísérlik az új helyzet összetevőinek feltárását, és ezen belül a tőkés válság valamiféle külső okainak felkutatását. Olyan „tudományos” (valójában propaganda-fogyasztásra készült) álláspontok kerülnek 88
