Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kádár Béla: Dél-Európa nemzetközi szerepének változása
konfliktus következményeivel, a szocialista országokkal való együttműködés fokozódásával, s végül a dél-európai országok gazdasági és politikai fejlődésének felgyorsulásából fakadó új problémákkal. A ciprusi konfliktus nyomán elmérgesedő török—amerikai és görög—amerikai viszony a „frontvonalban” bénítja a NATO stratégiáját, a portugál rendszerváltozás nyomán pedig összeomlott Portugália afrikai neokolonialista funkciója, tűnőfélben van szárnybiztosító szerepe. A görögországi, törökországi és portugáliai amerikai bázisok státusának bizonytalansága, a portugál bejelentés, hogy az USA nem használhatja az Azori-szigeteken levő támaszpontot egy újabb izraeli—arab konfliktus esetén, fokozza Spanyolország stratégiai szerepét. A spanyol külpolitika, felismerve a változó helyzet kínálta lehetőségeket, mind nagyobb erőfeszítéseket tett a támaszpontegyezmény feltételeinek javítására, sőt a NATO-val való politikai szövetség és a Közös Piacba való bejutáshoz szükséges támogatás megszerzésére. A nemrég aláírt spanyol—amerikai szerződés szerint az USA 1979- ben kivonja a rotai támaszponton levő atomfegyverrel felszerelt tengeralattjáróit, nem tárolhat atomfegyvert spanyol területen, a négy katonai támaszpont használatáért pedig 1250 millió dollár gazdasági segélyt helyezett kilátásba. A dél-európai országokban kibontakozó folyamatokkal, valamint a nemzetközi erőviszonyok módosulásával összefüggésben jó ideje gyengül a dél-európai országok USA-tól való egyoldalú függősége. A baloldali erők mellett a megerősödő hazai tőke is fellép a vazallusi szerep ellen, s igyekszik kihasználni az USA, valamint a Dél-Európa felé is terjeszkedő Közös Piac közötti érdekkonfliktusokat. A térség orientációját a legutóbbi időkben, akárcsak a második világháború utáni időszakban, ismét erőteljesebben befolyásolják belpolitikai, osztályérdekek. A hagyományos jobboldal, sőt a polgári erők jelentős része növekvő nyugtalansággal szemléli, hogy Nyugat-Európa befolyásos szociáldemokrata körei, politikai erőtényezői támogatást nyújtanak a diktatórikus örökség eltávolításához, s fokozódó rugalmasságot tanúsítanak — különösen Olaszország vonatkozásában — a kommunista párt politikai szerepe iránt. A legutóbbi hónapokban megfigyelhető, hogy a fasiszta rendszerek társadalmi bázisát alkotó erők, valamint a polgári erők bizonyos része az USA-hoz fűződő kapcsolatok erősítésében keres védelmet a balratolódás ellen. Az érdekviszonyok változásai azonban nemcsak stratégiai, politikai síkon tükröződnek, hanem a hatvanas évek kezdetétől a gazdasági kapcsolatokban is érezhetők. Portugáliában az EFTA hatásainak kibontakozása, Görögországban az 1962. évi, Törökországban az 1964. évi közös piaci társulási megállapodás, Spanyolországban az 1970-ben kötött közös piaci megállapodás szűkíti az amerikai pozíció gazdasági alapját. A folyamat természetesen ellentmondásos. Az 1967. évi görög katonai puccs több mint fél évtizedre befagyasztotta a nyugat-európai orientációt, s visszakanyarodást jelentett az amerikai vazallus szerepéhez. A katonai rendszer bukása után annál gyorsabb ütemben törtek utat a nyugat-európai orientációhoz kapcsolódó érdekek. Spanyolországban a gazdasági növekedéssel párhuzamosan erősödő pragmatikus külpolitikai vonal 1969-re túlsúlyra juttatta a kormányzatban a nyugat-európai orientáció híveit, a belpolitikai vonal 1973 utáni ke- ményedése ismét az amerikai orientációt erősítette. 28
