Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kádár Béla: Dél-Európa nemzetközi szerepének változása
eszközök tulajdonosaként és kizsákmányolóként viselkedő állam szerepéből vezeti le a keleti osztálytársadalom legnagyobb ellentmondásának kialakulását. Az állam erős szerepét nemcsak a tulajdon- és munkaszervezeti viszonyok indokolják, hanem a hódítás funkciója is. Az öt dél-európai ország közül három, Spanyolország, Portugália és Törökország csaknem félévezreden át hódító, gyarmatosító politikát folytatott, s több évszázadon át világhatalmi szerepre törekedett. A társadalom energiáinak a külső expanzió szolgálatába való állítása egyrészt növekedési energiákat szívott fel, önmagában is gátolta a növekedés intenzív tényezőinek kibontakozását, túlméretezett és parazita katonai és igazgatási bürokráciát alakított ki. A dél-európai országok történelmi fejlődésének hosszú szakaszában a dinamikusnak minősíthető elemet a külső hódítás, az ebből fakadó extenzív növekedés és pénzügyi harácsolás jelentette. A világhatalmi pozíciókért folytatott harcban, a fejlődést ösztönző külső hatásoktól önmagukat elszigetelő, belső társadalmi-gazdasági szerkezetükben stagnáló dél-európai országok a XVII. század végére sorra alulmaradtak a nemzetközi küzdőtéren az újonnan feltörő, dinamikus nyugat-európai hatalmakkal szemben. A külső terjeszkedés összeomlása, hatalmuk további csökkenése a XVIII—XIX. században, a nyugat-európai hatalmaktól való vazallusi függőség következtében a tőkés fejlődés, az iparosodás csak igen erős késéssel, lassan és erős torzulásokkal bontakozott ki. A dél-európai országok már a múlt század elején Európa legelmaradottabb, legjelentéktelenebb függő országainak csoportjába süllyedtek. A tőkés termelési mód nemzetközi kibontakozása erősítette a polarizációs tendenciákat, a térség viszonylagos lemaradását, a fejlettebb tőkés országoktól való félgyarmati függőséget, nyersanyagszállítói szerepet alakított ki. A dél-európai térség társadalmi-gazdasági dinamizálódása csak nagy történelmi késéssel, lényegében a második világháború utáni időszakban indult meg. A gyorsabb fejlődés közvetlen előzményei, hajtóereje is rokon vonásokat mutat, s rendkívül erős történelmi sokk hatására indult meg. A történelmi sokkot Törökország esetében az oszmán birodalom széthullása, Olaszország esetében a fasizmus bukása jelenti. Az ibériai országokban a növekvő lemaradás, függőség nyomán felhalmozódó társadalmi feszültségeket az 1929—1933. évi világválság hozta drámai erővel a felszínre. Portugáliában a Salazar-diktatúra, Spanyolországban pedig a félmillió halottat követelő hároméves polgárháború nyomán hatalomra került Franco-rezsim mentette meg az elavult társadalmi rendszert. Hasonló folyamat játszódott le Görögországban a második világháborút követő polgárháború éveiben. A polgárháborúk sokkja nyomán hatalomra jutó totális diktatúrák — az uralkodó osztályok korábbi kormányzati gyakorlatától eltérően — már önvédelmi okokból nagyobb figyelmet szenteltek a hatalom alapjait nem veszélyeztető mértékű, sőt azt szilárdító korszerűsítésnek. Olaszországban a második világháború alatti ellenállás, illetve a fasizmus bukása után megindult demokratizálódás új társadalmi energiákat szabadított fal. A korszerűsítési törekvéseket ösztönözte a szocialista világrendszer, illetve a két rendszer közötti verseny kialakulása is. A második világháború után polgári demokratikus keretek között fejlődő Olaszországtól eltérően a másik négy dél-európai országban a belső társadalmi feszültségek, 22
