Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 2. szám - Sz. Kiss Csaba: Az új világgazdasági renddel kapcsolatos nemzetközi vita evolúciójáról
Tolhatnak a fejlett tőkés országokra a nemzetközi gazdasági kapcsolatok más fontos szféráinak átépítése érdekében. A kőolaj áremelkedésében csakugyan döntő (bár nem kizárólagos) szerepet játszott a termelő országok árpolitikája. A többi nyersanyag esetében azonban az áremelkedés jórészt a fejlett tőkés országokban kibontakozott válságciklussal függött össze, az árak magas szintjét itt nem sikerült fenntartani. A fejlett országok fizetésimérleg-helyzete, a válság leküzdésével kapcsolatos perspektívái 1975 őszéig javultak az előző évhez képest, a fejlődő — és különösen az olajban szegény — országok helyzete viszont romlott. „Az ipari [tőkés] országoknak csupán egy évre volt szükségük ahhoz, hogy helyreállítsák fizetési mérlegük egyensúlyát. Sőt 1975 végére valószínűleg valamelyes többletet is felmutatnak . . . Ugyanakkor a legszegényebb országok deficitje az 1974-es 28 milliárd dollárról 1975-ben előreláthatólag 35 milliárd dollárra nő, és nemzeti össztermékük növekedésének üteme valószínűleg az 1% alatt marad az évtized végéig” (Rumor, a VII. rendkívüli közgyűlésen). A fejlett tőkés országok több mint másfél éven át ellenségesen vagy passzívan álltak szemben a fejlődők követeléseivel, és gyakorlatilag semmit sem tettek az utóbbiak helyzetének enyhítésére. 1975 őszére nyilvánvalóvá vált, hogy a fejlődők tárgyalási pozíciói gyengébbek, mint korábban voltak, és tulajdonképpen a nyersanyagkérdésben sincsenek ütőkártyáik (vagy nem tudták hasznosítani azokat). Egységüket gazdasági helyzetük differenciálódása a korábbi időszakhoz képest lazította. A VII. rendkívüli közgyűlés előkészítésének időszakában a legszegényebb fejlődő országok körében nőtt a pesszimista hangulat, az akármilyen kicsi, de tényleges lépések sürgetése. Fennállt a veszélye annak, hogy amennyiben a fejlődők nem változtatnak korábbi, az átfogó és radikális lépésekre összpontosító taktikájukon, szakadás következik be a mozgalom radikális és mérsékelt szárnya, illetve a gazdaságilag kedvezőbb helyzetben levő fejlődő országok (köztük az olajtermelők) és a szegényebb, illetve legszegényebb országok között. A változásokat le lehetett mérni az UNCTAD Kereskedelmi és Fejlesztési Bizottságának 1975 nyarán megrendezett 15. ülésszakán, melyen „a fejlődő országok képviselői mélységes csalódásukat fejezték ki a nemzetközi közösség lépései felett, ami ... az új nemzetközi gazdasági renddel kapcsolatos Nyilatkozat és Akcióprogram előírásainak végrehajtását illeti. . . Bár néhány fejlődő ország egy ideig hasznot húzott a nyersanyagok és alaptermékek árának emelkedéséből, a fejlődő országok többsége nem húzott hasznot. A késztermékek árának további növekedése semmissé tette az esetleges nyereségeket, és a fejlődő országok exportbevételeinek vásárlóértéke jelenleg az 1970-es szint alatt van ... A kiábrándító eredmények és kudarcok láttán a fejlődő országoknak nem kellene látványos sikereket várniuk a közgyűlés VII. rendkívüli ülésszakától. Tanácsosabb volna pragmatikusabb megközelítést elfogadni és olyan eredményekre törekedni, melyek kevésbé ambiciózusak, de elérhetők.”23 A hágai szimpozion után a Nyugat magatartása is változott. Tarthatatlanná váltak azok a nézetek, hogy a fejlődő országok „gazdasági zsarolást” alkalmaznak a fejlett tőkés országokkal szemben. A világgazdaság reformja kérdésében tanúsított mereven elutasító, illetve passzív magatartás pedig jóvátehetetlen politikai károkkal fenyegetett, így aztán a tőkés ipari országok is keresni kezdték a lehetőségeket a fejlődők „kien48
