Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)

1975 / 1. szám - KOMMENTÁR - Ustor Endre: Az agresszió fogalmának meghatározása

nézve, hogy milyen eszközökkel kell e kötelezettség teljesítését biztosítani”. Aló. cikkben a tagállamok arra kötelezték magukat, hogy haladéktalanul megszakítják kereskedelmi és pénzügyi kapcsolataikat azzal az állammal, amely az Egyezségokmányban vállalt kötelezettségei ellenére háborút indít. Ilyen körülmények között annak a meghatározása, hogy milyen tényállás és cselekmények képeznek agressziót, hasznos lett volna a Nemzetek Szövetsége Tanácsa számára — hogy adott esetben a 10. cikk alapján megfelelő javaslatot tudjon tenni — és a tagállamok számára is, mivel a 16. cikk szerint nekik viszont automatikusan gazdasági szankciókat kellett indítaniuk az Egyezségokmány megsértői ellen, elvileg függetlenül attól, hogy a Tanács tesz-e ilyen javaslatot vagy sem.

Az agresszió meghatározására az első kísérlet 1923-ban történt, amikor a Nemzetek Szövetsége egy kölcsönös segítségnyújtási szerződés tervezetével foglalkozott. A szövegező bizottság jelentésében a következő eredményről számolt be: „ .. . a modern hadviselés jelenlegi körülményei között még elméletben is lehetetlennek látszik annak meghatározása, hogy mi képez agressziós cselekményt.” (Egészen a legutóbbi időkig ez volt az agresszió meghatározása ellenzőinek a legfőbb érve.) Sem ez a szerződés, sem az 1924-ben tervezett, a háborút általánosságban megtiltani szándékozó genfi jegyzőkönyv nem jött létre. (Az utóbbi tervezete agresszornak nyilvánította azt az államot, amely a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya vagy a jegyzőkönyvben foglaltak ellenére háborút indít.) 1927-ben a Nemzetek Szövetsége, 1928-ban pedig a Pánamerikai Konferencia hozott olyan értelmű határozatot, hogy az agresszió tilos és nemzetközi bűncselekmény, de a fogalom meghatározására nem került sor. Az 1928. évi Kellog— Briand-paktum, a Nemzetek Szövetsége korszakának talán legnagyobb politikai (de a gyakorlatban meg nem valósult) sikere, amelyben a szerződő felek ünnepélyesen kijelentették, hogy „kölcsönös kapcsolataikban lemondanak a háborúról mint a nemzeti politika eszközéről”, nem használta az agresszió fogalmát.

Az agresszió meghatározásának kérdése az 1933. évi leszerelési konferencián került a nemzetközi érdeklődés előterébe annak folytán, hogy a Szovjetunió erre nézve részletes szövegjavaslatot terjesztett elő.

Talán nem érdektelen ennek a javaslatnak az érdemi részét kivonatosan idézni:

„1. Agresszornak kell tekinteni egy nemzetközi konfliktusban azt az államot, amely

elsőként követi el az alábbi cselekmények valamelyikét:

a) hadüzenet egy másik államnak;

b) az állam fegyveres erőinek inváziója egy másik állam területére hadüzenet nélkül;

c) más állam területének szárazföldi, tengeri vagy légierők által végrehajtott bombázása, vagy más állam tengeri vagy légierejének tudatos megtámadása;

d) egy állam szárazföldi, tengeri vagy légierőinek behatolása más államba vagy azok bevitele más állam határai közé, ez állam kormányának engedélye nélkül vagy az engedély — különösen az ott-tartózkodás tartamát vagy helyét szabályozó — feltételeinek megsértése;

e) más állam partjának vagy kikötőinek blokádja.

98