Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)

1975 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Urho Kaleva Kekkonen: A finn külpolitika útja

nemcsak a Szovjetunió mint alapvető realitás elismerését és ezzel a finn jobboldal (így az elnök saját pártján belüli jobboldal) bírálatát jelenti, hanem a kommunista mozgalomtól való elvi távolságtartást is.

„A két világháborút követő időszakban szerzett tapasztalataink fényében a szovjet rend megvalósításában. . . sok olyasmi van, ami idegen a mi körülményeinktől és nézeteinktől, s ami mellett nem mehetünk el szótlanul, amikor a finn kommunisták törekvéseit bíráljuk. Vannak azonban nálunk olyan pártok is, amelyek a nemzetközi kommunista mozgalom minden vereségében szinte a maguk győzelmét látják. Ilyen nézetek mellett felmerül az a veszély, hogy az országunk helyzetéből és körülményeiből adódó politikai követelmények háttérbe szorulnak és más országok politikai irányvonala (jóllehet, könnyen észrevehetően ellentétes országunk érdekeivel) együttérzésre talál nálunk.”

Vagyis paradox módon olyan helyzet alakulhat ki, hogy egy kétségkívül kapitalista, polgári rendszer belső szilárdságát éppen azok az erők kockáztatják, akik magukat e tőkés berendezkedés és ideológia élharcosainak tudják. A Szovjetunió felől — vallja Kekkonen 1943-tól mindmáig — Finnországot nem fenyegeti veszély. És kétségtelen — bár ez a finn államférfi érdeméből, tehetségéből mit sem von le —, hogy a Szovjetunió az ún. második finn köztársaság iránt kezdettől fogva megkülönböztetett és hangsúlyozott jóindulatot tanúsított — kezdve a jóvátételek kérdésében mutatkozó hajlékonyságától, a Porkkala Udd-i szovjet támaszpont 1956-ban történt felszámolásán keresztül egészen napjainkig, amikor támogatta a finn diplomáciának azt a kezdeményezését, hogy az európai biztonsági értekezletet Helsinkiben tartsák —, ami a kis északi ország nemzetközi presztízsét kétségkívül növelte. Ez a szovjet magatartás arra vall, hogy az 1944-ben lezárult szakasszal a szovjet kormány sem csupán „taktikai” okokból kívánta új alapokra helyezni a szovjet—finn viszonyt, hanem egy nagy történelmi tehertételtől: a két nép szembenállásától kívánt véglegesen megszabadulni.

Kekkonen rámutat, hogy ez a törekvés korántsem konjunkturális meggondolásokból fakadt, hanem megfelelt a lenini elveknek, mindenekelőtt az orosz forradalmi mozgalomban meggyökeresedett ama elvnek, amely feltétel nélkül (tehát a társadalmi berendezkedéstől is függetlenül) elismerte a nemzetek önrendelkezési jogát.

„Teljes joggal állapíthatjuk meg — mutat rá Kekkonen —, hogy a Lenin által kidolgozott marxista nemzetiségi politika a finn függetlenség történetének egyik sarkkövévé vált. Ez még szemléletesebben látható, ha arra gondolunk, hogy az orosz cári rezsim visszahozásáról álmodó fehérorosz tábornokok még 1919-ben sem mutattak hajlandóságot valamiféle engedményre Finnország függetlensége kérdésében.”

Végül is, történelmi távlatban a Paasiki- vi —Kekkonen irányvonal beigazolódott: az ország a békés fejlődés útjára lépett, a háború utáni depressziót az ötvenes évek gazdasági prosperitása váltotta fel, a belső osztálykonfliktusok megoldására egyelőre alkalmasnak látszik a hagyományos parlamenti demokrácia, a külpolitikai irányvonal sikerét pedig ma már számos olyan politikus is elismeri (nem is beszélve a társadalom legkülönbözőbb rétegeiről), akik eleinte vonakodva vagy éppen ellenséges gyanakvással szemlélték a nagy változásokat.

Kekkonen tehát elmondhatja, amit 1952 júniusában úgy fogalmazott meg, hogy „elvesztettük a háborút, megnyertük a békét”. Ezt a helyzetet azonban — figyelmeztet rá — nem szabad véglegesnek tekinteni, mert egyfelől a nemzetközi helyzet is számos fenyegető tendenciát mutat fel, másfelől pedig a finn társadalom belső stabilitása sem abszolút és megváltoztathatatlan adottság. A mai világ egyik legégetőbb problémáját Kekkonen a „harmadik világ” helyzetében látja.

„Az a tény, hogy az emberiségnek több mint a fele éhezik és naponta körülbelül százezer ember — fele gyermek — pusztul el az ínségben, éhségtől, vagy az éhség által okozott betegségtől, már önmagában véve is sérti az értelmet és az erkölcsöt. Talán nem tudjuk megosztani fölöslegeinket?”

143