Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - Haraszti György: A technikai haladás és a nemzetközi jog
A tengereket és óceánokat az emberiség már a legrégibb időkben is használta közlekedésre és táplálékszerzésre, ennek következtében ki is alakultak a nemzetközi tengeri jog szabályai, amelyek csaknem három évszázadon keresztül a nemzetközi jog egyik legstabilabb normarendszerét alkották. Ha azonban a tengereket az említett célokra használta, is az emberiség, a tengerfenék és az altalaj el volt zárva előle, eltekintve az egyes vidékeken már évszázadok óta folytatott, de nagyobb jelentőségűnek nem tekinthető gyöngyös szivacshalászattól. A tengerek altalajának hasznosítására csak néhány évtizede nyílt lehetőség, amikor az új technika lehetővé tette a sekélyebb vízréteggel borított altalajban található olajnak és földgáznak a kiaknázását, és amikor közismertté vált az a tény is, hogy a tengerek altalaja más értékes ásványi kincseket is rejt magában. A tengerfenék és az altalaj azonban, eltekintve a viszonylag csekély kiterjedésű parti tenger alatt elterülő részétől, a nyílt tenger jogi helyzetét osztotta, vagyis minden állam számára nyitva állt, és fölötte egyetlen állam sem gyakorolhatott szuverenitást. Érthető volt tehát a parti államoknak az a törekvése, hogy a tengernek partjaik közelében, de a parti tenger határain túl fekvő, addig ismeretlen kincseire kiterjesszék hatalmukat. Az első lépést ezen a téren az Anglia és Venezuela között 1942-ben létrejött megállapodás jelentette, amellyel a két állam egymás között megosztotta a Pariai-öböl víz alatti területeit annak hangsúlyozásával, hogy ez nem érinti a fölöttük elterülő vízréteg nyílt tengeri jellegét. Ennél jóval nagyobb jelentőségű volt azonban az Egyesült Államok elnökének 1945. évi proklamációja, amellyel az USA „joghatósága és ellenőrzése” alá vonta a mintegy a szárazföld folytatásának tekintett tengerfenéket, az ún. kontinentális talapzatot, és ezzel lényegében szuverén jogokat kívánt azon érvényesíteni. Ezt a lépést más államok hasonló intézkedése követte, de ezeknek az államoknak nagy része már kifejezetten szuverenitást kívánt érvényesíteni a kontinentális talapzaton, s mire 1958-ban az ENSZ által összehívott tengerjogi konferencia Genfben összeült, nemzetközi szokásjogi szabály kezdett kialakulni a parti államot a kontinentális talapzaton megillető jogok vonatkozásában. A genfi négy tengerjogi egyezmény egyike most már kodifikálhatta a kialakult szabályokat, az egyezménynek a kontinentális talapzat fogalmát meghatározó rendelkezése azonban nem volt kielégítő, és olyan következményekkel járt, amelyek nagymértékben hozzájárultak a tengerjog egész klasszikus építményének megingásához. Az egyezmény szerint a kontinentális talapzat a tengerfenéknek és az altalajnak azt a részét foglalja magában, amely a parthoz csatlakozik ugyan, de a parti tengeren kívül fekszik, és mindaddig tart, amíg a víz mélysége a 200 métert el nem éri, de ezen túl is terjed, amennyiben a természeti kincsek kiaknázását a víz mélysége megengedi. A meghatározás szerzői valószínűleg azt az esetet tartották szem előtt, amelynél a tenger mélysége a parttól bizonyos távolságra átmenetileg meghaladja a 200 métert, majd ez az árok — mint pl. Norvégia partjai közelében — rövidesen véget ér és lehetővé teszi az ásványi kincsek kiaknázását az ismét sekélyebbé váló helyen, de a szövet ezt nem juttatta kifejezésre. Ennek következtében az egyezmény a kontinentális talapzat kiterjedését a technikai haladás közvetlen függvényévé tette és így teljes jogbizonytalanságot teremtett. A helyzetet találóan jellemezte a genfi konferencia egyik résztvevője, amikor a kontinen
