Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 4. szám - Vukovári Gábor: A török külpolitika alapjai és változásai
volt”.9 Ez az angol és az amerikai vezető körök unszolására történt, akik Törökországban európai—elő-ázsiai szövetségest kerestek maguknak a háború utáni időszakra, és azzal kecsegtették a török kormányt, hogy így majd egy asztalhoz ülhet a Hitler-ellenes koalíció győztes tagjaival, és velük egyenrangúan vehet részt a világ „átrendezésében”. A török vezetők hajlottak erre, mert legközelebbi céljuk az volt, hogy ott lehessenek az Egyesült Nemzetek Szervezetét megalapító San Franciscó-i konferencián. A második világháború kezdetétől tehát a török kormány külpolitikájában fordulat következett be, élesen szovjetellenes jelleget öltött, a különböző imperialista csoportosulásokhoz igazodott, először az angol—francia blokkot, majd a fasizmus érdekeit szolgálta, végül a legreakciósabb amerikai monopóliumok mellett kötött ki. Ezáltal szembefordult Atatürk politikai végakaratával. Ismeretes, hogy a nagy török politikus életének utolsó óráiban Bayarnak10 — aki akkor miniszterelnök volt — figyelmeztetően jelentette ki: Sok mindent lehet csinálni, sokféleképpen lehet cselekedni, de a Szovjetunió ellen egyetlen lépést sem szabad tenni, szovjetellenes paktumba Törökországnak nem szabad belépnie. A Bayar—Menderes rezsim külpolitikája, Törökország belép a NATO-ba A második világháború utáni években a Szovjetunió és a szocialista országok bekerítésére irányuló agresszív, imperialista tervekben stratégiai szempontból fontos helyet kapott Törökország. Ezzel a török vezetők is tisztában voltak és ezt aduként használták a nyugati partnerekkel folyó „stratégiai játszmában”. 1950- ben az Atatürk által alapított Köztársasági Néppártot a kormányzásban parlamenti választás útján felváltotta a Demokrata Párt, melynek vezetése még nyíltabban összefonódott a nyugati imperialista körökkel. A Demokrata Párt vezére, Bayar, köz- társasági elnök lett. Az Egyesült Államok vezetésével mindenben együttműködő Menderes-kormány először bizonytalan volt abban a kérdésben, hogy csatlakozzék-e az amerikaiak koreai intervenciójához, tartott a nemzeti közvéleménytől. Ezt a kezdeti bizonytalanságot az amerikai vezetés a fegyverszállítások esetleges leállításának kilátásba helyezésével hamarosan eloszlatta, és a Menderes-kormány — lényegében első nemzetközi lépéseként — csapatokat küldött a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen folyó agresszió támogatására. A háború alatt 25 ezer török katona vesztette életét, sebesült meg vagy tűnt el. Ez a hadsereg soraiban és a népben is elhintette az amerikaellenes- ség csíráit. 1951- ben a Menderes-kormány bevitte Törökországot a NATO-ba, és az Egyesült Államok után a legtöbb katonát bocsátotta a közös parancsnokság rendelkezésére. Főleg a Menderes-kormányzat tíz esztendeje alatt, 1950 és 1960 között épült ki az amerikaiak hatalmas törökországi támaszpontrendszere. Ezek a támaszpontok különleges státust kaptak török földön, területükre a török tábornokok is csak meghívóval léphettek be. A török vezetők 1956-ban a Szuezi-csatornát államosító Egyiptommal szemben az angol—francia—izraeli agresszorok mellett foglaltak állást. 1958-ban teljes megértéssel fogadták az Egyesült Államok libanoni katonai beavatkozását, és hozzájárultak, hogy ehhez felhasználhassák a török területen levő amerikai támaszpontokat. Ezek a lépések az országot elszigetelték az arab világtól. Az Egyesült Államokkal 1947 és 1966 között létrejött kétoldalú megállapodások, szerződések szövevényes rendszere Törökországot szembefordította a haladó atatürki politika örökségével, a létfontosságú nemzeti érdekekkel; súlyos adósságokba is belevitte, olyannyira, hogy a segélyek és a kölcsönök felhasználásáról időről időre tájékoztatnia kellett az Egyesült Államok kormányát. 1960-ban Törökország államadóssága, 42
