Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 3. szám - Horváth Dénes: A két európai integráció közötti kapcsolatok az EGK törekvéseinek tükrében
annak illetékes szervei bármilyen szinten megfelelő partnerei legyenek az EGK Bizottságának. A KGST Titkársága hatáskörének, illetékességének hiányára vonatkozó kifogások tehát nem megalapozottak. 1973 júliusában a nyugati sajtóban olyan hírek terjedtek el, hogy az európai biztonsági és együttműködési konferencia helsinki megnyitó ülésén Gromiko tájékoztatta Faggyejev fenti megbízatásáról a Miniszterek Tanácsában soros elnököt, Dánia külügyminiszterét. A dán külügyminisztérium cáfolta ezt a sajtóhírt. Gaston Thorn luxemburgi külügyminiszter, 1973. július 24—29-i moszkvai útjáról visszaérkezve viszont megerősítette azt a sajtóhírt, hogy Koszigin tájékoztatta őt Faggyejev megbízatásáról. A sajtó ezt olyan félhivatalos keleti kezdeményezésként értékelte, amelyre választ várnak a Nyugattól. A nyugad sajtó egyúttal olyan véleményének is hangot adott, hogy mindkét oldalon még nagy változásokra van szükség az ilyen tárgyalások létrejöttéhez, és kérdéses, hogy kinek állnak érdekében ilyen változások. Egyébként magának az EGK-nak sem sürgős, hogy „a hivatalosan át nem rúgott labdát visszarúgja”.7 Ilyen előzmények után kezdődött el a közvetlen lépések sorozata, amelyet a KGST aktív kezdeményezése és az EGK óvatos, időhúzó magatartása jellemzett. 1973. augusztus 27-én Faggyejev látogatást tett az EGK soros elnökénél, Nörgard dán külügyminiszternél, és javasolta az EGK és a KGST közötti kapcsolat felvételét. Nörgard jelentése alapján a Miniszterek Tanácsa hozzájárult, hogy a moszkvai dán nagykövet útján válaszoljanak Faggyejevnek, hangsúlyozva, hogy „ha a KGST szorgalmazza az EGK-val való kapcsolatot, a Bizottság kész bármilyen érintkezésre vagy lépésre ebben az ügyben”.8 Ezt a nyilatkozatot olyan— több mint féléves — időszak követte, amelyben mindkét fél a másik lépésére várt. Az EGK idézett reagálását a KGST nem fogadta, de nem is fogadhatta el megfelelő válaszként, az EGK ellenben — nyilván időhúzó szándékból — teljes értékű válasznak tartotta, és ismét a KGST-től várta a következő lépést. A csendes diplomácia azonban ebben az időszakban is működött. Erre utal például, hogy Jörgensen dán miniszterelnök 1973. október 15—25-i moszkvai látogatása alkalmával az EGK és a KGST közötti együttműködés kérdéseiről is tárgyalt. EGK-körökben megoszlottak a vélemények. A keményebb vonal képviselői azzal érveltek, hogy az intenzívebb kelet—nyugati kapcsolatok a Szovjetuniót erősítenék, míg a Nyugatot gyengítenék. Minden olyan tárgyalás, amelybe a KGST-t is bevonnák, csak növelné a KGST hatáskörét és ennek következtében a Szovjetunió befolyását is partnerei felett. (E nézet mögött nyilvánvalóan az a törekvés húzódik meg, hogy lazítsák a Szovjetunió és a kelet-európai szocialista országok közötti együttműködést.) Ezzel szemben az engedékenyebb vonal képviselői üdvözölnek minden együttműködési javaslatot, s egyesek még olyan árat is hajlandók fizetni, mint a nyugati egység növelésére irányuló egyes lépések visszavonása. E körök úgy értékelik, hogy a KGST és az EGK közötti kapcsolatok létrejötte kellő biztosítékul szolgálna a Szovjetunió számára Kelet- Európa stabilitását illetően, amire 1968 óta különösen nagy súlyt helyez.9 Az újabb huzavona befejeződésére utalt Luden Radoux belga képviselőnek, az „Európai Parlament” politikai bizottsága elnökének a Le Peuple c. belga lap 1974. április 8-i 58
