Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 3. szám - Horváth Dénes: A két európai integráció közötti kapcsolatok az EGK törekvéseinek tükrében
Az időközben bekövetkezett gazdasági fellendülés hatására megerősödött nyugateurópai országok együttműködési törekvése párosult a kialakuló „nyugat-európai öntudattal”, ami viszont egyes országokat már egyértelműen a magasabb célokra irányuló, szűkebb körű és zártabb együttműködésre ösztönzött. Erre ösztönözte őket a hidegháború jegyében erősödő szocialistaellenesség is. Végül az ismert hat országnak a Római Szerződésben sikerült összeegyeztetnie sajátos érdekeit, és megalakult az Európai Gazdasági Közösség. Nagy-Britannia főleg a zárt jelleg miatt maradt távol ettől az integrációtól, az említett koncepcionális különbségek, valamint a különleges USA—angol viszony miatt azonban a hatok is szívesebben vállalkoztak az Anglia nélküli integrálódásra. Az 1958. január elsejével létrejött EGK megalkotóinak szeme előtt egy úgynevezett „Európai Unió” létrehozása lebegett. Céljuk mindenekelőtt egy megbontathatatlanul egységes EGK, majd erre, mint kemény magra épülő EGK-centrikus Nyugat-Európa s végül egy Nyugat-Európa centrikus Európa kialakítása volt. Ennek megfelelő integrációs fejlődést erőltettek (Hallstein-korszak), s kezdetben az EGK ténylegesen ilyen irányban is fejlődött (a központi szervek és intézmények kiépítése, különös tekintettel a bizottság fokozott súlyára, szerepére, „függetlenedésére”). A vámok lebontásának s a közös agrárpolitika első időszakának ösztönző hatása, az akkor rendkívül kedvező világ- gazdasági helyzettel párosulva erőteljes gazdasági fejlődést eredményezett az EGK-ban: egyre nőtt a tagállamok együttes világgazdasági súlya és különösen világkereskedelmi részaránya. A hatvanas évek közepére viszont már kiütközött, hogy az integráció jövőbeni fejlődését illetően nem egyeztethetők össze teljes mértékben a tagállamok álláspontjai és — elsősorban Franciaország — nem hajlandók a létfontosságú nemzeti érdekeket érintő döntések jogát átengedni tőlük függetlenedő központi szerveknek. Az ebből adódó ellentétek robbantották ki az 1965-ös „alkotmányválságot”, amely az egyhangú szavazás elvének fenntartásával végleg vagy legalábbis nagyon hosszú időre kizárta a szupranacionális jellegű központi szervek létrehozását. S jóllehet mintegy ellenhatásként sokasodtak az „uniós irányú” programok, ettől kezdve a felszín alatt mégis az a folyamat erősödött, hogy a tagállamok mindenkori konszenzusa határozza meg az EGK fejlődésének irányát. A központi szervek vonatkozásában ez azt jelentette, hogy a korábban függetlenedő bizottság hatásköre fokozatosan csökkent, s növekedett a Miniszterek Tanácsának a hatásköre, amelyben egyetlen tagállam sem szavazható le.1 A hetvenes évek elejére tehát az EGK működésében — tartalmilag — a koordináció elemeinek előtérbe kerülése lett a jellemző. Ilyen körülmények között az integráció elmélyítésére hozott legtöbb határozat (mint például a gazdasági és monetáris unió programja) vagy már születésekor is formális volt, vagy pedig a végrehajtás során vált tartalmatlanná. Közben a világpolitikai és a világgazdasági helyzet is rendkívül bonyolulttá vált, ami sok esetben gyakorlatilag csak két utat hagyott nyitva az EGK-nak: vagy szoros egységbe záródva keres megoldást, vagy pedig hagyja érvényesülni az egyes tagállamok nemzeti érdekeit, és legfeljebb megpróbálja azokat koordinálni (a gazdaságpolitikai, valutapolitikai, energiapolitikai fellépéseken kívül hangsúlyozottan ide sorolom a 50
