Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 3. szám - Palánkal Tibor: A gazdasági és monetáris integráció helyzete és távlatai az EGK-ban
különbözet visszaállásának a valószínűsége csekély. A jelentős árelőny tehát a haszon- élvezők számára eltűnik, miközben a túltermelés miatt az agrárköltségvetési terhek fennmaradnak. A brit munkáspárti kormány már az „újratárgyalások” kapcsán az agrárpolitika közvetlen revíziójának a követelésével lépett fel, s az ilyen irányú törekvések várhatóan erősödnek. Az 1975. évi ártárgyalások már eddig is éles összeütközésekkel jártak, melyeket az agrárpolitika ellenzői a jelenlegi árhelyzetben hatékonyan használhatnak fel reformok kikényszerítésére. Jelentős mértékben megváltoztak az állammonopolista integrációval kapcsolatos nyugatnémet érdekek is. A különféle integrációs konstrukciókkal (agráralap, monetáris támogatási mechanizmusok, regionális alap) kapcsolatos terhek erősen megnövekedtek, sőt az árfolyam-támogatások szükséges mértékben irreális összegeket igényelnének. A nyugatnémetek „lelkesedése” ezekkel kapcsolatban láthatóan csökkent, különösen miután egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nyugatnémet törekvéseknek megfelelő szorosabb politikai föderáció lehetősége lekerült a napirendről. Több országban (pl. Nagy- Britannia, Dánia) fokozódott a nemzeti szuverenitás féltése, és várható, hogy a tagországok jelentős része elutasítja a szupranacionális intézményi rendszerre vonatkozó reformterveket. Az 1973 végétől kibontakozó világgazdasági válsághelyzetben tehát az EGK integrációs rendszere is válságba került. A tagországokban jelentkező válságjelenségekkel párhuzamosan (a termelés lelassulása vagy visszaesése, munkanélküliség, infláció és fizetésimérleg-problémák), illetve nem kis mértékben azok következtében az állammonopolista integráció folyamata lelassult, sőt a már kialakított intézmények és mechanizmusok léte is kérdésessé vált. Az integráció reálfolyamatai ugyan előrehaladtak, de a válság miatt a vámunió keretében kialakított regionális szabadpiaci rendszert is korlátozták. Az egymással szembeni árfolyam-lebegtetések következtében az egyenlő verseny- feltételek elve a valóságban eltorzult. Dánia 1974-ben például növelte a fogyasztási cikkeket terhelő adókat, Olaszország pedig átmenetileg óvadék lefizetésére kötelezte az importőröket, aminek célja ugyancsak az import mérséklése volt. Az agrárpolitika szempontjából az árfolyam-lebegtetések romboló hatása még súlyosabb volt, a határkiegyenlítési illetékek bonyolult rendszerét kellett bevezetni. Bizonyos területeken az agrár közös piacot sem sikerült fenntartani, jól példázta ezt az olasz—francia borháború. A monetáris és gazdasági unió rakétája röviddel a fellövés után visszazuhant, s újra- beindítása az eredeti konstrukcióban aligha lehetséges. Az állammonopolista integráció adott konstrukciója (egységes árakra épülő agrárszubvencionálás, rögzített árfolyamos monetáris unió, átfogó gazdaságpolitikai koordinációk, intézményi és politikai integráció) nagyrészt összeomlott, és az érdek- és politikai kompromisszumok ezekhez kapcsolódó rendszere széttöredezett. A legutóbbi évek válságával lezárult a nyugat-európai integráció meghatározott szakasza, s ha az EGK szétesése nem is következett be, a közösség minden tekintetben a hosszabb stagnálás periódusába került. Bebizonyosodott, hogy bár az integráció mozgásteret adhat a termelőerők fejlődésének, a tőkés rendszer belső gazdasági és politikai ellentmondásait nem képes feloldani, sőt azok kiéleződése magát az integrációs rendszert is veszélybe sodorja. „Lassanként az is nyilvánvalóvá 44
