Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)

1975 / 3. szám - Palánkal Tibor: A gazdasági és monetáris integráció helyzete és távlatai az EGK-ban

intézményi rendszerét lényegében változatlanul hagyták, s a gazdaságpolitika az első sza­kaszban továbbra is a nemzeti kormányok hatáskörében maradt. A monetáris és gazdasági unió első szakaszára vonatkozó határozatok végrehajtása lényegében még el sem kezdődött, amikor 1971 májusában kibontakozott a tőkés nem­zetközi pénzügyi rendszer háború utáni egyik legsúlyosabb válsága. A dollár helyzetének a megingása a monetáris uniót is válságba sodorta. A Miniszterek Tanácsa alig néhány hónappal az 1971. februári ülés után arra kényszerült, hogy beleegyezzék a valutaárfo­lyamok ingadozási sávjainak szélesítésébe, és tudomásul kellett vennie, hogy az NSZK és Hollandia májustól bevezeti a márka, illetve a holland forint lebegtetését. Miután au­gusztusban Nixon elnök az amerikai fizetési mérleg és a dollár védelmében hivatalosan is felfüggesztette a dollár aranyra való konvertibilitását és az importra 10%-os pótadót vetett ki, a Miniszterek Tanácsa lehetővé tette a tagállamok számára, hogy egy- vagy két­csatornás valutapiac (külön lebegési csatorna a kereskedelmi elszámolásokra, illetve a tőkemozgásokra) között választhassanak. Nixon intézkedései után Olaszország és Bel­gium lebegtetni kezdte valutáját, Franciaországban pedig kettős valutapiacot vezettek be. A dollárnak az aranyhoz viszonyított leértékelése 1971 decemberében együtt járt a közös piaci valuták egymással szembeni újraértékelésével is. Ez lényegében a közös piaci valuták dollárhoz viszonyított különböző mértékű felértékeléséből adódott. A Nemzetközi Valuta Alap tagállamai emellett 1971 decemberétől valutaárfolyamaik dol­lárral szembeni ingadozási sávjait +2,25%-ra szélesítették, ami — a monetáris unió alapelveivel ellentétben — tágította a közös piaci valuták egymással szembeni szabad lebegtetésének a határait is. Az 1971-es valutaválság után a monetáris unió újraélesztésére csak 1972 márciusá­ban kerülhetett sor. A Miniszterek Tanácsa számára a fő probléma még inkább a valuta- árfolyamok egymással szembeni szabad lebegési sávjának a szűkítése lett. A 4,5%-os szabad ingadozási sáv a dollárral szemben ugyanis azt jelentette, hogy a közösségi valu­ták egymással szembeni szabad árfolyamváltozása elérhette a 9%-ot is. Nem véletlen, hogy ilyen körülmények között a tagállamok vállalatai kereskedelmi ügyleteiket dollár­ban igyekeztek lebonyolítani, hiszen így a szabad leértékelődés legfeljebb 4,5% lehetett. Az EGK-tagállamok kormányai 1972 márciusában a szabad lebegési sávot 4,5%-ról 2,25%-ra szűkítették. Az árfolyamváltozás lehetséges maximális mértéke tehát 4,5%-ra csökkent. Az 1971-es valutaválságot megelőző időszakhoz viszonyítva a lebegési „csa­torna” így is jelentősen kiszélesedett, hiszen a válság előtt az Európai Fizetési Unió valutái egymással szemben szabadon +0,75%-kal ingadozhattak, vagyis a „kígyó” számára biztosított „csatorna” sokkal kisebb volt. A Miniszterek Tanácsának 1972. márciusi határozatait bizonyos fenntartások mellett elvileg a csatlakozni kívánó országok is elfogadták. Az 1972 elején hozott intézkedéseket is csak néhány hónapos nyugalmi időszak kö­vette. 1972 nyarán újabb nemzetközi pénzügyi miniválság köszöntött be. Ennek közpon­ti szereplője az angol font sterling volt. A fontválság nem fizetésimérleg-deficitből szár­mazott, ezért bizonyos mértékig meglepetésszerűen következett be. Legfőbb oka a rendkívül magas brit inflációs ráta volt, melynek következtében júniusban a font leérté­39

Next

/
Thumbnails
Contents