Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Patkó András - Várnai Iván : Energiaválság
energia-világgazdaság úgyszólván valamennyi lényeges kérdésére kitér. így a világ energia- készleteinek mennyiségére és az ezzel kapcsolatos ellentmondásos prognózisokra. Bőséges statisztikai anyag felhasználásával ismerteti a fejlett és a fejlődő országok helyzetében beállt változásokat az 1973—1974 fordulópontján lezajlott kőolajárforradalom óta. A szerzők több oldalról is vizsgálják az Egyesült Államok és a multinacionális monopóliumok szerepét a krízis folyamataiban. A nemzetközi olajtársaságok szerepe világosabb, hiszen elég hamar fény derült arra, hogy ezek a termelő országokkal új alapon történő osztozkodás mellett vagy ellenére is növelték és növelhetik profitjukat. Az olajválságnak az atlanti politikára gyakorolt hatása sokkal bonyolultabb. A fejlett tőkésországok Ford és Kissinger által szorgalmazott harci egységének létrehozása a kőolajexportáló országokkal szemben Nyugat-Európa és Japán alapvető érdekeibe ütközik a Közel-Kelet és különösképpen a Perzsa-öböl térségében. A kőolaj árszínvonalára vonatkozó fejtegetésekből kirajzolódnak a fogyasztók és a termelők érdekellentétei, különösen azzal kapcsolatban, hogy míg az előbbiek arra törekszenek, hogy a kőolaj árát minden más kérdéstől elkülönítve kezeljék a termelő és fogyasztó országok sok vita után tervbe vett világkonferenciáján, az utóbbiak a kőolaj árszínvonalát az infláció rátájához szeretnék kapcsolni, illetve követelik, hogy a kőolajárakkal együtt tárgyalják meg 20—30 általuk nagy tételekben vázolt alapvető cikk árát. A könyv utal rá, de nem elemzi kellőképpen, miért lehetett 1973-ig oly feltűnően alacsony a kőolaj világpiaci ára, majd később, a krízis enyhülésével milyen gazdasági koncepciókon alapultak a kőolaj árcsökkenésére vonatkozó prognózisok. Véleményünk szerint e kérdésben a megalapozottabb előretekintést két tényező alaposabb vizsgálata vinné előbbre. Az egyik a petrolkémia fejlődése mint a (racionálisabb) fogyasztást, tehát a piacot bővítő tényező. A másik az atomenergia széles körű és vártnál gyorsabb térhódítása a villamosenergia-terme- lésben. A könyv ide vonatkozó előrejelzései — mint a legtöbb eddigi becslés — túlságosan szerények. Ma már a világon 19 országban 149 atomerőmű működik, 1980-ra számuk 355 lesz 220 milliárd watt kapacitással. A tőkeigényesség kérdését éppen a kőolajár emelkedése tette másodlagossá, 1975-ben 15 milliárd, 1980-ban 38 milliárd dollárt költenek majd atomerőművek építésére. Ez a folyamat összefüggésben áll az ún. „küszöb ár” követeléssel — 4,5 dollár/barrel —, amely hozzávetőlegesen megfelel a nukleáris energia gazdaságossági szintjének. Kié ma a világ kőolaj kincse? Erről az alapvető kérdésről szívesen olvasnánk frissebb adatokat, de a könyvben közöltekből is kitűnik, hogy a fejlődő országok többségében az USA, Anglia, Hollandia és Franciaország monopóliumai egyelőre szilárdan tartják domináns helyzetüket, jóllehet a hirtelen megemelkedett kőolajárak és tovagyűrűző hatásuk révén a katasztrófa felé sodorják elsősorban a szegény és éhező fejlődő országokat, megsarcolják saját fogyasztóikat, mindenekelőtt a munkásosztályt. A kérdés másik oldala a multinacionális monopóliumokkal szembeni ellenállás, annak nemzetközi intézményes, illetve a fejlett tőkésországok belső társadalmi fejlődésében meglevő feltételei. A könyv e tekintetben inkább tényszerűen ismerteti, semmint a meglevő problémákra utalva elemzi az OPEC helyzetét. Véleményem szerint az OPEC fejlődésének olyan stádiumába jutott, amelyet nemcsak a készletek ellenőrzésében, a termelés szabályozásában, az árkérdésben, a világ pénzügyeiben stb. elfoglalt domináns helyzete jellemez, hanem az útkeresés ellentétes tendenciái is, amelyeket egyik oldalon Irán, Szaúd-Arábia, Venezuela, a másik oldalon a haladóbb politikát folytató kőolajtermelő fejlődő országok, például a globális megoldásokra kész Algéria, Irak stb. képviselnek. Fel lehetett volna vetni a könyvben a szocialista országok véleményét erről a kérdésről. A könyv befejező harmadában foglalkozik a KGST és Magyarország energiagazdaságával. Az energiaválság igazolta, hogy energetikai rendszerünk a világgazdaság egészében a lehető legbiztonságosabb s a legkevésbé érzékeny a konjunkturális hatásokra. A szerzők mégis határozottabban vethették volna fel kereskedelmi politikánk olyan megoldandó, komoly feladatait, mint a gyorsan növekvő hazai fogyasztás következtében elkerülhetetlenül növekvő nem szocialista import és az általa megkívánt új külgazdasági konstrukciók. Kubik István
