Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 2. szám - Pirityi Sándor: A béke- és konfliktuskutatásról
áttekintést igényelni vagy adni e kutatási terület helyzetéről. Kísérletet lehet tenni viszont a béke- és konfliktuskutatás kialakulásának, mai apparátusának felvázolására, azoknak a vitáknak az érzékeltetésére, amelyek a kutatások tárgya, célja és módszerei körül folynak, végül a vizsgálódások néhány jellegzetességének körvonalazására „nemzeti”, illetve egyéni szinten. Ilyen kísérletet reálissá tesz két körülmény. Egyrészt az, hogy a nagy nemzetközi szimpozionokon, vitákon nyugatról és keletről nagyjából mindig ugyanaz a harminc- negyven kutató tartja a vitaindító előadásokat, vezeti a munkabizottságokat, akik egyébként a legismertebb publikációk szerzői is. Másrészt, a béke- és konfliktuskutatás „nemzeti” szintézise, illetve az egyes kutatók munkásságának elemzése ma már sok alapos tanulmányban, egyebek között szovjet, NDK-beli és más szerzők összefoglalóiban is megtalálható. Ezek a körülmények segítik a tájékozódást a mai béke- és konfliktuskutatás valamiféle hossz- és keresztmetszetének elkészítéséhez. Általános vélemény szerint a nemzetközi konfliktuskutatás a második világháború utáni korszak szülötte, s az első intézet, amely ennek szentelte tevékenységét, az egyesült államokbeli Ann Arborban a Michigan Egyetem keretében 1956—57-ben jött létre Center for Research on Conflict Resolution elnevezéssel. Igaz, Gaston Bouthoul, a párizsi Társadalomtudományi Főiskola professzora büszkén vallja magát az 1945-ben létrehozott Institut Francais de Polémologie alapítójának,1 de ez az intézet nem hívta fel magára annyira a nemzetközi közvélemény figyelmét. Buddhától és Thukididésztől, Rousseaun és Kanton keresztül a XIX—XX. századi pacifistákig rengetegen foglalkoztak béketervek, békefelhívások, békemozgalmak meg- formázásával, de századunk második felének béke- és konfliktuskutatásában, az ilyen irányú erőfeszítésekben sokan minőségileg új vonást látnak. Ez pedig a kutatás és a mozgalom kölcsönös feltételezettsége, összefüggése, együtthatása. „A békekutatás úgy viszonylik a békemozgalomhoz, mint a politikatudomány a gyakorlati politikához, vagy — még általánosabban — mint a növénytan a természetvédelemhez, vagy az állattan az állatvédelemhez” — írja Paul Noack „Mi a po itika?” című könyvében.2 Hozzáfűzi, hogy nem a jóakarat, nem a jószándék, nem az etikailag értékes cselekedet, hanem a háború és a béke jelenségeinek tudományos megragadása jellemzi a kritikai magatartást. Az erőfeszítések középpontjában a béke-fogalom áll. Többé nem a konfliktusellenőrzés, a konfliktusszabályozás a kutatás tárgya, tehát nem olyan technikák kimunkálása, amelyekkel az esetleges összeütközések ellenőrzött csatornákba terelhetők. „Sokkal inkább az a cél” — és ez már a szerző „világnézeti vallomása” —, „hogy a világ olyan állapotba kerüljön, amelyben nem következhetnek be háborúk és forradalmak.” Nyilvánvaló, hogy a béke és a konfliktusok fogalmi tisztázottsága alapvető a kutatások eredménye szempontjából, vagyis a végkövetkeztetéseket döntően meghatározza, hogy a kutató világosan látja-e a konfliktusok természetét, társadalmi-történelmi hátterét, vagy elmossa a konfliktusok osztálytartalmát, illetve radikalizmust hirdet, de mégis csak tüneti kezelést ajánl. 1 Le Monde, 1972. április 16. 1 Paul Noack: Was ist Politik? Dtoemer—Knaur, München—Zürich 1973. 348. 1. 32
