Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Fencsik László: A mai trockizmus
gokat, világképük nincs összhangban a valóságos társadalmi viszonyokkal, s elméleteikkel propagandafegyvert szolgáltatnak a szocializmus ellenfeleinek. A különböző trockista csoportok, bármennyire eltérő nézeteket hirdetnek is, még- s két alapvető csoportba sorolhatók: a pablisták és a lambertisták csoportjába. A két csoport között a fő nézeteltérés elsősorban egy taktikai kérdésben bontakozott ki. A pablisták szerint ugyanis nincs szükség külön trockista szervezetekre, hanem be kell épülni a kommunista pártokba és más munkásszervezetekbe s belülőlr kell őket felbomlasztani. A lambertisták a bom- lasztási taktika mellett továbbra is fontosnak tartották az önálló trockista szervezetek létét. Az ötvenes évek második felében azonban a két irányzat valamelyikéhez közel álló platformot hirdetve tovább bomlottak a trockista csoportok, s előbb négy, majd néhány éve még több nemzetközi szervezetet alakítottak. Ez a bomlási folyamat s a vele párhuzamosan kialakuló zavaros eszmerendszerek szoros kapcsolatban állnak azzal, hogy a trockizmusnak nincs tömegbázisa. Fencsik László nem éri be a bomlási folyamat elemzésével, a trockista csoportok zavaros nézeteinek ismertetésével, hanem arra is vállalkozik, hogy nézeteiket szembesítse tevékenységükkel, azaz bemutassa a trockista csoportok gyakorlati munkáját. Ezt két síkon végzi el. Egyrészt képet nyújt a négy fő irányzat, az antrizmus, Pablo és Franck hívei, a posadasisták és a szélsőségesen antikommunista lambertisták gyakorlati tevékenységéről, másrészt bemutatja egy konkrét kérdésben, így az antimonopolista, antiimperi- alista összefogás elleni küzdelemben, a fiatalok megnyeréséért folytatott tevékenységben, a nemzeti felszabadító harchoz való viszonyban, a szocialista világrendszer elleni harcban a trockista csoportok állásfoglalását és tevékenységét. Biztosan igazodik el a különböző, egymástól sokszor alig eltérő csoportok, irányzatok között, és konkrét példákkal illusztrálja a trockista szervezetek elméletének és gyakorlatának összefüggéseit. A trockista csoportok ultraforradalmi jelszavai gyengítik az antimonopolista összefogást és a tömegek egységes fellépését a kizsákmányolás, az imperialista állam ellen. Kihasználják a fiatalok politikai tapasztalatlanságát, igyekeznek hangzatos ultraforradalmi jelszavakkal maguk mellé állítani őket. A nemzeti felszabadító mozgalmakat a „világforradalmi folyamat” legfontosabb elemének tekintik, s a gyarmati és félgyarmati országokban az objektív helyzettől függetlenül a proletárdiktatúra megvalósítását tűzik ki célul. Így próbálják növelni befolyásukat a gyarmati és félgyarmati országokban. Kísérleteik sikertelenül végződnek, de álforradalmi, ultraforradalmi jelszavaikkal sokszor hozzájárulnak a marxista—-leninista politika ellenfeleinek megerősödéséhez. Bár a trockista csoportok között nézetkülönbségek figyelhetők meg, abban egyetértenek, hogy támadják a Szovjetuniót, a szocialista országokat. Tagadják, hogy ezekben az országokban szocialista rendszer épül, tagadják, hogy ezek az országok döntő szerepet játszanak a világforradalmi folyamatban. Sikertelen kísérleteket tesznek a szocialista országokba történő behatolásra. Fencsik László külön fejezetben foglalkozik a „magyar trockistákkal”. Nemcsak az 1956-os ellenforradalmi lázadásban és előkészítésében játszott szerepüket ismerteti, hanem utal azokra a történelmi hagyományokra, amelyek a „magyar trockisták” elméleti és gyakorlati tevékenységét jellemzik. Ennek kapcsán szól a második világháború előtt Magyarországon működött trockista csoportok tevékenységéről. E csoportok történelmi útja egyértelműen bizonyítja, hogy a trockizmus a szocialista társadalmi rendszer elleni támadásban elszigetelődik, tömegbázis nélküli „párttá” válik. A „magyar trockisták” a szocialista Magyarország elleni harcukban még attól sem riadtak vissza, hogy jobboldali szociáldemokratákkal együttműködésre lépjenek s ezzel saját maguk leplezzék le álforradalmisá- gukat. A kötet zárófejezete a trockisták és Kína kapcsolatait elemzi. Egyrészt bemutatja, hogy Trockij a húszas évektől kezdve hogyan ítélte meg a kínai forradalom fejlődését a permanens forradalom elmélete alapján. A kínai kommunisták a második világháború időszakáig alapjában helyesen ítélték meg a trockizmust, elméleti és gyakorlati téren felvették vele a harcot. Napjainkban azonban más a helyzet. Egyrészt a kínai vezetők, a maoista támadások a Szovjetunió és a szocialista országok vonatkozásában, 134
