Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - KOMMENTÁR - Ustor Endre: Az agresszió fogalmának meghatározása
területi épség és függetlenség elleni támadásnak. Az utalás a kompromisszum szellemében maradt a szövegben. A második cikk a meghatározás kulcsrendelkezése. Tartalmazza a prioritás elvét, vagyis azt, hogy adott esetben elsősorban azt kell vizsgálni, melyik fél alkalmazott elsőként fegyveres erőt az Alapokmánnyal ellentétes módon. A prioritás kérdése tehát elsődleges, de nem minden esetben döntő. Az összes körülmények figyelembevétele után más döntés is hozható. A vizsgálandó körülmények közül a meghatározás kiemeli azt, hogy a fegyveres erő elsőként való alkalmazása nem volt-e jelentéktelen súlyú. E körülmények között azonban szerephez kell jutnia a szándék vizsgálatának is. Az agresszió olyan súlyos cselekmény, hogy a vizsgálatnak körültekintő módon minden vonatkozásra ki kell terjednie. Ha pl. a fegyveres erő alkalmazása egy elszigetelt jellegű határincidens során történt minden agressziós szándék nélkül, az más megítélés alá esik, mint egy előre megtervezett fegyveres akció. Súlya van a 2. cikkben „az Alapokmánnyal ellentétes módon” szavaknak is. Nyilvánvaló, hogy nem tekinthető agressziónak a fegyveres erő alkalmazása, ha az az Alapokmány rendelkezései szerint, például a Biztonsági Tanács érvényes határozata alapján történik. A harmadik cikk felsorolja azokat a tényállásokat, amelyek kimerítik az agresszió fogalmát. Amint azt a 4. cikk kifejezetten jelzi, a harmadik cikkben foglalt felsorolás nem teljes, és a Biztonsági Tanács az Alapokmány rendelkezéseibe ütköző más cselekményeket is agressziónak minősíthet. A harmadik cikkyj pontjával kapcsolatban a Szovjetunió képviselője nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az nem értelmezhető a nemzeti felszabadító mozgalmak és ellenállási csoportok jogszerűségének tagadásaként vagy úgy, hogy az ilyen mozgalmak és csoportok részére nyújtott segítség tiltott lenne. Ezzel kapcsolatban utalt a 7. cikk szövegére, amely valamennyi szocialista állam és az egész fejlődő világ meggyőződése szerint kifejezetten elismeri a népek jogát az önrendelkezéshez és arra, hogy minden eszközzel — a fegyveres erőt is beleértve — küzdjenek függetlenségükért, a gyarmati elnyomás és a fajüldöző rendszerek ellen. Ez a küzdelem az elnyomott népek részéről az erőszak alkalmazásának megengedett formája. E népeknek jogukban áll, hogy e küzdelmükhöz politikai és anyagi segítséget kérjenek és kapjanak. Az a segítség, amelyben őket az ENSZ számos tagállama részesíti, teljesen jogszerű. Bár ezt az értelmezést az államok nagy többsége magáévá teszi, mondanunk sem kell, hogy néhány nyugati állam képviselője azt próbálta bizonygatni, hogy a 7. cikk szövegének az Alapokmány elveire, valamint az államok közötti baráti kapcsolatok és együttműködés elveit tartalmazó Nyilatkozatra való utalása kizárja az erőszak alkalmazását a gyarmati elnyomás elleni küzdelemben is. Az 5. cikk második bekezdésének az a mondata, hogy az „agressziós háború” bűntett a nemzetközi béke ellen, nem helyeselhető, mivel új fogalmat hoz a meghatározás szövegébe és olyan látszatot kelt, mintha csak az „agressziós háború” merítené ki a nemzetközi bűncselekmény fogalmát. Helyesebb lett volna itt mindenféle agressziós cselekményről szólni. Ugyanott a „nemzetközi felelősség” fogalmának magában kell foglalnia a háborús bűnösök büntetőjogi felelősségét is — ezt a gondolatot egyébként az 5. cikkhez fűzött magyarázó megjegyzés is kifejezi. 103
