Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában
kurrencia. Nem igazolódtak — legalábbis eddig — azok a prognózisok, amelyek a nemzetközi tőke merész és gyors beruházásait jósolták. A gazdasági bizonytalanság fokozódott. Az egy főre jutó átlagos nemzeti jövedelem 1973-ban évi száznyolcvan dollárról száztíz dollárra esett. A vágtató infláció, az ipar stagnálása, a korrupció tombolása stb. következtében 1973 őszéig nemcsak a helyi viszonyok közt kevésbé járatos japán, angol stb. cégek tanúsítottak óvatosságot, hanem francia partnereik is. Mint a Le Monde írja (1973. november 17. és 1974. január 3.) kevés párizsi bank, vállalat merészkedik jelentősebb összeget beruházni Saigonban és az ellenőrzés alatt maradt területen. Saigoni közgazdászok Franciaország segélyét az óceánba szórt tenyérnyi sóhoz hasonlítják. Az amerikai neokolonializmus állandósításának egyedüli akadálya a felszabadított területeken működő másik erő, a DIFK és hadserege . Ezért a tűzszünetet és a további teendőket Washington és Saigon a maga módján értelmezi. Thieu szerint „ahhoz, hogy el lehessen jutni a békéhez, nekünk az utolsó szálig meg kell ölnünk minden kommunistát”. (New York Times, 1972. október 13.) Ebben a legális-illegális akciósorozatban a jól informált Wall Street Journal (1972. november 21.) szavaival „gyilkosságok és a legbecstelenebb politikai machinációk követik egymást”. Az amerikai vallató specialisták a saigoni szervekben az ún. „Operation Phoenix” terv szerint folytatják számos részletében már ismert munkájukat.25 Mivel Thieu és az amerikai tanácsadók számára hosszú távú feladatról van szó, a saigoni rezsim egy esztendővel ezelőtt, közvetlenül a párizsi egyezmény aláírása előtt meghirdette a totális politikai háborút. Ez pedig óvatos becslésük szerint „hat hónapig, egy évig, sőt két évig is eltarthat”. (Washington Post, 1973. január 26.) A sohasem szünetelő területszerző támadások sokasodása, a saigoni légierő terrorbombázásainak fokozódása alapján 1974 első napjaiban — amikor e cikk nyomdába kerül — nehéz lenne megmondani, mi következik 20 évvel Genf és egy évvel Párizs után. A második indokínai háború befejezésének nehézségeiről, vagy — Thieu szavaival — „a harmadik kezdetéről” van-e szó? Bizonyos az, hogy Párizs, az újabb fontos fordulópont után is nyitva maradt Délen a kérdések kérdése: a hatalom, a „ki kit győz le” problémája. A helyi viszonyok és a világpolitikai, főleg távol-keleti nemzetközi összefüggések alapján legalább két lehetőséggel lehet számolni. 1. A Dél-Vietnamban szükségszerűen tovább tartó heves osztályharc és az amerikai neokolonializmus elleni nemzeti felszabadító mozgalom remélhetőleg megmarad a párizsi egyezmény által előírt politikai küzdelem nemzetközileg ellenőrzött medrében. Ehhez azonban legalábbis az kellene, hogy a Nixon-adminisztráció és a saigoni rezsim a párizsi egyezmények 25 F. Michael és T. Klare jórészt hivatalos forrásokból szerzett dokumentumai bepillantást engednek az „Operation Phoenix” mindmáig működő szerveibe. New Documents Reveal U. S. Plans for Continued Police Repression in South Vietnam; és Operation Phoenix and Failure of Pacification in South Vietnam. New York Times, 1972. október 2., Le Monde, 1973. január 4., Le Monde Diplomatique, 1973. március. 93
