Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - P. C. Ludz: Németország kétféle jövője. A Szövetségi Köztársaság és az NDK a holnap világában. Politikai esszé

nak mindenekelőtt több „cselekvési szabadságot” és befolyást biztosított Európában és a világpolitikában. Sőt az a tény, hogy az NSZK megváltoztatta politikai törekvéseinek sorrendjét— vallja Ludz—,azaz a „nemzeti kérdést” az általános kelet—nyugati viszony javítása, az európai enyhülés és normalizálódás szempontja mögé sorolta, „politikai energiákat” szabadított fel. Ezek a felszabaduló „energiák” pedig lehetőséget adnak az NSZK-nak a nyugat-európai politikai integráció előmozdítására, valamint arra, hogy a „szövetségi németek” közvetítő szerepet töltsenek be az EGK és az Egyesült Államok, továbbá az egész politikai értelemben vett Európa és az Egyesült Államok között. Ilyen értelemben — hangsúlyozza Ludz —, a keleti politika a „politikai multilateralizálás” előfutárának tekinthető, legalábbis az európai kontinensen. A keleti politika eredményei nélkül nem kerülhetett volna sor az össz-európai biztonsági és együttműködési konferenciára.

Ludz megállapításai abban a tekintetben nem vonhatók kétségbe, hogy az NSZK keleti politikájával és az annak folytatását megalapozó szerződésrendszerrel mint európai középhatalom dinamikus világpolitikai helyzetbe került, az ENSZ-be történt felvétele például lehetővé teszi, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön a „harmadik világ” országaival. Ludz szavaival: valóban létrejött az NSZK új, „komplex felelősségvállalása”.

Annál inkább kételyeket támaszthat Ludz elemzésének az a része, mely az NSZK-nak a Szovjetunióval, az NDK-val, Lengyelországgal és Csehszlovákiával megkötött szerződésével, azok értelmezésével foglalkozik. Ludz az európai biztonsági konferencia kapcsán megállapítja, hogy az NSZK-nak a szocialista országokkal — köztük az NDK- val — kötött szerződésrendszere lényegében a „modus vivendi jogi rögzítésének” tekinthető. Jóllehet a keleti szerződésekben az NSZK elismerte a második világháború után kialakult európai status quót — így az NDK szuverén állami létét is —, a könyvben mégis ezt olvashatjuk: „a szövetségi kormány és a Szövetségi Alkotmányjogi Bíróság a két német állam közös vonásait éppoly kevéssé tette kérdésessé, mint az egész német nép önrendelkezésére vonatkozó követelményt”. Sőt, folytathatnánk: az alapszerződésben mindenekelőtt azt ismerték el

— Ludz szerint —, hogy a „transzformáció akarása” mindenekelőtt politikai stabilitást követel meg, elsősorban az erőszakról való lemondást, valamint a határok sérthetetlenségét. Ebben a felfogásban az Egon Bahr által meghirdetett „Wandel durch Annäherung” (közeledés által elérendő változás) politikájának az az elve tükröződik, hogy csak a status quo elismerése teszi lehetővé annak hosszú távon történő megváltoztatását. Ludz szerint a keleti politika gyengesége akkor mutatkozik meg, ha „permanensen és dinamikusan az enyhülés illúzióit termeli, anélkül hogy a status quo meghaladását jelentő transzformációhoz vezetne”. S ez Ludz gondolatmenetében döntő pont, hiszen ezzel a két német állam viszonyában

— bár megváltozott formában — a „nemzeti kérdés” problémáját konzerválja. A status quo „transzformációjáról” van szó, mely kizárja ugyan az erőszakot, de „a nemzeti kérdés türelmes nyitva tartásával”, az NDK egyenjogúságának elismerésével, valamint olyan kapcsolatok kiépítésével, melyek lehetővé teszik a politikai álláspontok közelítését, Ludz értelmezésében „új politikai valóságot” teremthet az NDK és az NSZK között. Lényegében tehát olyan feltételek létrejöttéről van szó, melyek perspektivikusan lehetővé teszik az „újraegyesítést”, az NDK-nak az NSZK által történő „integrálását”. Ludz látja, hogy ez az „integrálás” operatíve a közeljövőben nem kerülhet szóba: jelenleg a hangsúly a két német állam konkrétan tapasztalható együttélésére esik, a „nemzeti kérdés” posztulátum marad. Ludz amiatt nem aggódik, hogy az „össznémet tradíció” elvesztette politikai jellegét, s a keleti szerződések kapcsán a „német kérdés dezideológizálódott”. Még olyan fogalmakról is lemond, mint az „államnemzet”, „kultúrnemzet”, mondván, hogy ezek a kategóriák az emberek mindennapi cselekvése szempontjából elvesztették irányadó értéküket. Ludz éppen azért bírálja az adenaueri politikát, mert — bár külső és