Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában

Nyilvánvalóan nem. Az egyértelmű választ a Szovjetunió fennállásának 50. évfordulóján, 1972 decemberében a Kremlből kapta a Nixon-adminiszt- ráció. Az elért pozitív lépések nyugtázása ellenére a szovjet—amerikai viszony jövőjét illetően elhangzott a Szovjetunió figyelmeztetése: „Sok függ attól — és ezt világosan le kell szögezni —■, hogyan alakulnak a legközelebbi jövőben az események, és különösen, hogy milyen fordulat történik a vietnami háború ügyében.”21

A két egyezmény

A Kiéber sugárúton 1973. január 27-én aláírt 9 fejezetből álló okmány három kérdésre a Svájcban született egyezménnyel azonos választ ad. Mindenekelőtt megerősíti Genf alapelvét az egyetlen Vietnamról, a Vietnam szuverenitásáról és egységéről szóló pontot, melyet az USA húsz évvel ezelőtt szavakban tudomásul vett, de az imperializmus globális érdekeit és saját neokolonialista ambícióit követve nyomban megsértett. Ugyanakkor elhallgattak a gyarmatosító hadsereg fegyverei. A franciák után az amerikai reguláris erőknek is ki kellett vonulniuk Vietnamból. A párizsi megállapodás végül biztosítja a további politikai rendezés lehetőségét.

Ami a párizsi és a genfi egyezmény szövegének és az aláírás körülményeinek további összevetését illeti, a különbségek még nyilvánvalóbbak:

— a párizsi egyezmény Indokína három országa helyett csak Vietnamra és — ez rendkívül jelentős — lényegében csak Dél-Vietnamra vonatkozik. Észak-Vietnamról csupán egy csatolt jegyzőkönyv szól, mely az Egyesült Államokat kötelezi a VDK vizeire telepített aknák eltávolítására. A Laoszról és Kambodzsáról szóló 20. pont csupán utalásszerűén megerősíti az 1954-es, illetve 1962-es genfi egyezmény cikkelyeit;

—- 1954-ben Genfben a közös közleményt az amerikaiak elhatároló nyilatkozata követte. 1973. január 27-én viszont először két, az USA és a VDK, majd négy aláíró fél: az USA, a VDK, a DIFK és Saigon külügyminisztere látta el kézjegyével a párizsi okmányt. (A Vietnam ügyében összehívott nemzetközi konferencia [1973. február 26—március 2.] dokumentumain pedig 12 aláírás szerepel: a négy hadviselő fél, az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagországai és a NEFB tagországai — közöttük hazánk — nevében a külügyminisztereké);

— ami magát Dél-Vietnamot illeti, a párizsi egyezmény — az 1954- ben amerikai segédlettel hatalomra jutott Diem-diktatúra helyett — három politikai erő (a DIFK, Saigon és a semlegesek), két kormányzat és két hadsereg létét ismeri el;

— katonai értelemben a tűzszünet életbe lépésekor rögzített frontvonalakat a 17. szélességi fok rövid és egyenes ideiglenes demarkációs sávja mellett az adott erőviszonyoknak megfelelő számtalan szövevényes érintkezési vonal jelzi.

E pontok alapján kell — és perspektivikusan lehetséges — megvaló21 Pravda, 1972. december 22.

90