Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában

is ennek alapján érthető Washington minden további lépése. Mindenekelőtt az, hogy az Egyesült Államok 1950 után egyre inkább magára vállalta a franciák indokínai háborús kiadásainak fedezését.

Ho Si Minh egy 1950. július 25-én adott interjúban okkal mondhatta: „Az Egyesült Államok imperialistái az utóbbi időben mind nyíltabban avatkoznak be Indokína ügyeibe. A francia kolonialisták amerikai pénzzel, fegyverrel és utasítással folytatják háborújukat Vietnamban, Kambodzsában és Laoszban.”

Hogy miért? Ho Si Minh erre így válaszolt:

„Az Egyesült Államok imperialistái természetesen arra törekszenek, hogy a francia gyarmatosítók kiszorításával maguk vegyék véglegesen birtokukba Indokínát.”11

1950 után a globális érdekközösségen belül tehát Franciaország birodalmi és az USA neokolonialista törekvései mind nyilvánvalóbban ütköztek. Washington közvetett intervenciója egyre inkább kiváltotta a francia közvélemény, sőt a kijózanodó politikusok ellenzését. Paul Reynaud volt miniszterelnök 1951 augusztusában kénytelen volt kimondani: „Francia- ország inkább az Önök [az USA] érdekeit védelmezi Indokínában, mint a sajátját”, mivel az USA a koreai háborúban felhasznált ón 52%-át, a kau- csük 89%-át stb. stb. Indokínából kapta. Egy évvel később V. Aurio-1 köz- társasági elnök arról panaszkodott a New York Times-nak (1952. október 26.), hogy Franciaország már kétszer annyit költött az indokínai háborúra, mint amennyit a Marshall-segélyből kapott.

Az Egyesült Államok nyomása — ha lehet — tovább fokozódott, amikor a francia katonai vezetők egy része is a háború folytatásának kilátás- talanságáról próbálta meggyőzni az amerikai szövetségest. Rendkívül jellemző Juin francia tábornok — Pentagon számára készített — kimutatása. Eszerint 1952-től több francia tiszt esett el Indokínában, mint amennyi évente elhagyta Saint-Cyr, a híres francia katonai akadémia kapuját.

Az amerikaiak közvetlen hadba lépésének kérdését már a Dien Bien Phut fenyegető katasztrófa felvetette. Különösen miután 1954. március 2-án Ely francia tábornok jelentette Washingtonnak: országa nem győzhet a rendelkezésre álló eszközökkel, és ezért Genf ben tárgyalások útján kell biztosítani a békét.

Az amerikai fővárosban április 3-án Dulles és Radford kezdeményezésére titkos értekezletet tartottak, amelyen arra próbálták rávenni a meghívott szenátorokat (közöttük L. B. Johnsont), hogy szerezzék meg a hadba lépéshez szükséges kongresszusi hozzájárulást.

Anglia állásfoglalása ebből a szempontból döntő volt.

Eden brit külügyminiszter Dullesszal folytatott tárgyalásai után W. Churchillnek tett jelentésében feltárta a helyzetet: „ha az intervenció angol—amerikai alapon történnék, ehhez — úgy látják [az amerikai diplomaták — a szerk.] — könnyebben szerezhetnék meg a Kongresszus hozzájá- 11

11 Ho Si Minh: Selected Works. III. iköt. Foreign Languages Publishing House, Hanoi 1961. 208—209. old.

84