Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában

amelyben Indiát, Burmát és a brit birodalom más részeit 'kizárta az Atlanti Charta hatásköréből, mondván: az atlanti találkozón elsősorban a náci iga alatt nyögő európai államok és nemzetek szuverenitásáról, önkormányzatának visszaállításáról volt szó.

Roosevelt válasza nem késett sokáig. Az amerikai elnök 1942. február 22-i rádióbeszédében félreérthetetlenül visszautasította a brit kormányfő tiltakozását: „Az Atlanti Charta nemcsak a világ azon részeire vonatkozik, amelyek az Atlanti-óceán partjain fekszenek, hanem az egész világra.”6 Az amerikai kormányzat természetszerűleg még fölényesebben kezelte a súlytalanság állapotában levő Franciaországot és gyarmatait. Az amerikai hadsereg és diplomácia képviselői Észak-Afrikában, a Közel- és a Távol-Keleten a fenti értelemben propagálták és kommentálták az Atlanti Chartát.

Indokínát illetően Roosevelt külön is szükségesnek tartotta leszögezni álláspontját. 1944-ben ismételten kifejtette Cordell Hull amerikai külügyminiszternek (akárcsak Halifax brit nagykövetnek): Indokínát nem szabad visszajuttatni Franciaországnak. A több mint százesztendős francia megszállás után — mondta Roosevelt — Vietnam, Laosz és Kambodzsa harmincmilliós lakossága rosszabbul él, mint azelőtt. A tradíciókhoz híven, a célok és az eszközök ismeretében az amerikai elnök szerint „Indokínát nemzetközi gyámság alá kell helyezni”.'7 az amerikai hatóságok a második világháború végső szakaszában ennek megfelelően akadályozták a francia erők visszatérését.

Indokína internacionalizálásának terve a háború végén kettős célt szolgált: egyrészt a francia gyarmat feletti nyílt ellenőrzést nemzetközi, valójában amerikai kontrollal kívánta felcserélni. Több körülmény tette szükségessé ezt az elképzelést. Maga a győztes, de meggyengült Francia- ország amerikai segélyre szorult; egykori hatalmas tengeri flottájának java része megsemmisült. Másrészt úgy tűnt, hogy Indokína a franciaellenes antiimperialista erők győzelme ellenére — nemzetközi ellenőrzéssel elszigetelhető. A félsziget ily módon — hátában Csang Kaj-sek rezsimével — az ázsiai kontinensre való amerikai behatolást elősegítő déli hídfőállásnak kínálkozott.

Az „antikolonialista” szerep azonban megkövetelte a leplezetlen amerikai gyarmatnak tekintett Fülöp-szigetek dökolonizálását. Miután az alapvető gazdasági, katonai és politikai pozíciók garantálásával 1946-ban ez megtörtént, még jobban hangsúlyozni lehetett az Egyesült Államok politikájának „kivételes antikolonialista” jellegét. P. Wartburg „Az Egyesült Államok háború utáni politikája Ázsiában” c. tanulmányában az amerikai hivatalos álláspontnak megfelelően jellemezte a Fülöp-szigeteken bekövetkezett változást: „Az USA az az ország, amely önként felszabadította egyetlen ázsiai gyarmatát.”8

6 Lásd: L. W. Holborn: War and Peace Aims of the United Nations, 1939—1942. Boston 1943. 210. old. és E. Roosevelt: Mon pere m’a dit. Fiamarion, Párizs 1947. 72. old.

7 Documents diplomatiques, publiés par le Département d’État, relations de Washington avec les puissances Européennes. Le Monde Diplomatique, 1965. január 30.

8 The annals of the American Academy of Political and Social Science, 1958. július.

81