Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában

talom annexió és hadisarc nélküli békekövetelése újabb amerikai lépést követelt. Wilson 14 pontja ennek jegyében fogalmazódott meg. Az amerikai elnök 1918. január 28-i beszédének antikolonialista hangvétele, egész terminológiája azt a célt szolgálta, hogy megakadályozza a zsákmány szabad felosztását Anglia és Franciaország között. A szuverénitás elvének, a népek érdekeinek és autonómiájának követelése, Wilson egész koncepciója a célokat és az eszközöket tekintve logikus folytatása volt Hay doktrínájának. Űj szférában, a volt német és főleg a török birtokokon — a Közel- Keleten — kívánta biztosítani a „nyitott kapukat”.

Az Egyesült Államok számára tehát a századforduló után már nem lehetséges, de nem is szükséges a nyílt gyarmatosításban érdekelt imperialista vetélytársak útját követni.

A két világháború között folytatott sajátos, korai amerikai újgyarmatosítás áttételes és leplezett volta ellenére is nyilvánvaló volt. Nemcsak a marxisták, de a gyarmatok kiemelkedő polgári nacionalista vezetői is felfigyeltek rá. Ndhru — mint mottónkban idéztük — találóan definiálta a korai amerikai neokolonializmus lényegét: ez voltaképpen sajátos történelmi helyzetben, sajátos eszközökkel létrehozott „láthatatlan birodalom”. Nem véletlen, hogy a második világháború után a polgári törtétetírás az újgyarmatosítás leplezésére előszeretettel használja a „dekolonizálás” szót. Az ezzel jelzett, állítólag önkéntesen és tudatosan végrehajtott politikai folyamat kezdetét pedig korábbról, az első világháborút követő békeszerződésektől számítja.5

A második világháború körülményei tovább ösztönözték ezt a washingtoni vonalvezetést. Az Egyesült Államok arra kívánta felhasználni világhatalmi súlyát, gazdasági eszközeit, tőkekivitelét, az afrikai és a távolkeleti hadszíntereken harcoló csapatainak jelenlétét és nem utolsósorban diplomáciáját, hogy meggyengült partnereinek érdekszféráival növelje láthatatlan gyarmatbirodalmát.

Az atlanti találkozón, 1941. augusztus 14-én Roosevelt és Churchill hosszas vita után az amerikai intencióknak megfelelően rögzítette a fasizmus elleni harc jegyében született Atlanti Charta 3. és legfontosabb cikkelyét: tiszteletben tartják minden nép jogát, hogy maga válassza meg, milyen kormányzati forma alatt akar élni. Ugyanakkor leszögezték, hogy törekedni fognak mindazon népek önrendelkezési jogának és függetlenségének visszaállítására, melyeket erőszakos úton megfosztottak ettől.

Egy hónap sem telt el, és Churchill szükségesnek tartotta a „minden nép” kifejezés pontosítását. 1941. szeptember 9-én nyilatkozatot tett közzé,

5 A dekolonizáció — magyarul gyarmattalanítás, a gyarmati jelleg megszüntetése — valójában a klasszikus kolonializmus 1945 utáni bomlásának nyelvészeti és még inkább ideológiai terméke. Az imperialista propaganda ezzel azt kívánja érzékeltetni, hogy a folyamat régebben, „fentről”, az anyaország kezdeményezésére indult meg. A tények, az okok és a valódi kezdet (a második világháború) meghamisítása végett nyúlnak vissza Versailles-hoz, Wilson 14 pontjához, Egyiptom (1922), Irak (1932) formális függetlenségének elismeréséhez stb. Lásd H. Grimal: La décolonisation 1919— 1963. Armand Colin, Párizs 1965. vagy R. von Albertini: Dekolonisation. Die Diskussion über Verwandlung und Zukunft der Kolonien 1919—1960. Westdeutscher Verlag, Köln 1966.

SO