Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Simai Mihály: Az USA nemzetközi gazdaságpolitikájának kérdőjelei a hetvenes évek elején
Ebben szerepet játszott az is, hogy a dollár túl volt értékelve a többi valutához képest, s egyes tőkésországok gyorsabb belső áremelkedése bizonyos fokig még ki is igazította a vásárlóerőben mutatkozó különbségeket. Az 1960-as évekig a rendszer gyengeségei ellenére elég jól működött, s bizonyos fokig változott is az évek során. Az SDR-nek, a különleges lehívási jognak, e nemzetközi megállapodás alapján létrehozott „tartalék-papíraranynak” a megjelenése, fejlődésének egyik döntő eleme a likviditási zavarokat volt hivatva elhárítani — azonban ugyancsak elsősorban az Egyesült Államok céljait szolgálta. A vezető tőkésországok hajlandók voltak elfogadni az USA domináló szerepét. Még gyöngék voltak. Otto Emmingernek, a nyugatnémet Bundesbank kormányzóhelyettesének szavaival élve „törpék” voltak az amerikai óriás mellett.2 Az Egyesült Államok gazdaságpolitikája lényegében megfelelt bizonyos általános tőkés érdekeknek is. Elkerülték a komoly válságokat az USA-ban, s a kereskedelempolitika általában a liberalizálódás irányában fejlődött. Az USA elegendő dollárt szivattyúzott a rendszerbe, s ily módon a többiek komolyabb fizetésimérleg-beli korlátozások nélkül képesek voltak az expanzióra. Először a segélyek játszották ebben a fő szerepet, később az USA fizetési mérlegének nagy és állandó deficitje. A deficit megengedte, hogy a többi országok nagy tartalékokat halmozzanak fel, s közben bővítsék belső termelésüket, növeljék fogyasztásukat. Az USA lehetővé tette azt is, hogy a többi ország dollárját aranyra konvertálja. 1950-ben még az Egyesült Államok birtokában volt a tőkés világ összes aranytartalékának 42%-a. Az európai országok számára a probléma ott kezdődött, hogy mivel az USA államkincstárának és a Szövetségi Tartalék Rendszernek, az USA központi bankjának hatalmában állt meghatározni vagy közvetlenül befolyásolni az európai bankrendszer hitelbázisát, inflációt tudott exportálni Európába. Az európai központi bankokat hazai pénzügyi politikájuk kialakításában „megnyergelte” egy nem kívánt partner, egy olyan partner, akinek döntései ellenőrzésükön kívül estek. A dollár vásárlóerejének változása, az erősödő amerikai infláció aláásta a kulcsvaluta iránti bizalmat. Az amerikai társaságok fokozódó külföldi expanziója s az amerikaiak külföldi katonai kiadásai pedig olyan meny- nyiségű dollárt szivattyúztak ki az Egyesült Államokból, hogy az már súlyos zavarokat okozott a rendszerben. Az európai országok, kivált Francia- ország, egyre kevésbé voltak hajlandók „meghitelezni” gyorsan inflálódó dollárok vásárlásával az amerikai külső terjeszkedés költségeit, amelyre a rendszer lehetőséget adott az Egyesült Államoknak. Az európai ellenállás a hatvanas évek második felében abban mutatkozott meg, hogy fokozták aranyvásárlásaikat, aranyra konvertálták dollárjukat, nemcsak azért, hogy tartalékaik értékét megóvják, hanem hogy az USA-t a deficit csökkentésére kényszerítsék. (1971-ben már csak a tőkés világ aranytartalékának 8%-a volt az USA-ban.) Az Egyesült Államok arra kényszerült, hogy 1968-ban részlegesen, 2 Lásd The Smithsonian Agreement and its Aftermath. New York 1972. 41. old. 62
