Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 4. szám - Becsky György: Nemzetközi valutatárgyalások a hetvenes évek elején
belföldi vásárlóerejét éppen a második világháború csapolta meg elős2Ör nagyobb mértékben, az általánossá váló háború utáni dollárhiány következtében az amerikai nemzeti valuta mégis növekvő mértékben tölthette be az arannyal azonos világpénz funkcióját. Az egyéb valuták ugyanis jegybankközi szinten olyan mértékben voltak aranyra konvertálhatók, amilyen mértékben dollárra voltak átválthatok. Az Egyesült Államok akkori vezetőiben olyan téves illúziók éltek, hogy az 1944 és 1950 között meginduló globális világgazdasági terjeszkedés akadálytalanul végbemehet aranyhoz kötött nemzetközi monetáris rendszer keretében; sőt azt éppen egy ilyen monetáris rendszer segíti elő. Persze figyelembe kell venni, hogy ebben az időben az amerikaiak —- kereskedelmi érdekeikből kiindulva — legfontosabb feladatuknak azt tekintették, hogy minél hamarabb felszámolják a külkereskedelmi bilateralizmust Nyugat-Európában és Japánban, s nem sokat törődtek azzal, hogy mi történik később.4 Az IMF Alapokmánya — már csak kompromisszumos jellegéből fakadóan is —- nem tartalmazott előírásokat a nemzeti papírpénzrendszerek — más szavakkal a nemzeti monetáris és költségvetési politikák— összehangolt irányítására vonatkozólag, tehát egyebek között a dollár inflálódását sem akadályozták nemzetközi kötöttségek. Ugyanakkor a rögzített patitások rendszerén nyugvó valutakonvertibilitás, a paritások védelmét szolgáló devizapiaci intervenciós mechanizmus nagyfokú érdekeltséget teremtett a likvid dollártartalékok felhalmozásában, a tartós fizetésiméileg-többletek merkantilista jellegű hajszolásában az egyes tőkésállamok részéről. A tartós fizetésimérleg-többletek viszont — az aranyra való konverzió körülményei között — megteremtették a rendszer bukásának feltételeit is. De hogyan volt egyáltalán lehetséges, hogy a Bretton Woods-i rendszer több mint negyedszázadig viszonylag változatlanul fennállt, és többé-kevésbé megfelelő alapul szolgált a világkereskedelem expanziójához? A magyaiázat véleményünk szerint abban rejlik, hogy a Bretton Woods-i monetáris rendszer az elmúlt negyedszázad alatt tulajdonképpen egyetlen percig sem működött tiszta formájában, az IMF Alapokmányával összhangban. Először is, az Egyesült Államok legfontosabb partenereinek több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy a Bretton Woods-i valutáris játékszabályokat bevezessék (1958 tagállam valutájának paritását aranyban vagy az 1944. július 1-én érvényes súlyú és finomságú amerikai dollárban fejezze ki”. A valutaparitások rendszere tehát elvben aranysúly-egységek rendszerével lett azonos, mint a klasszikus aranystandard idején; a gyakorlatban, papír valutákról lévén szó, többé-kevésbé manipulált vásárlóerő-paritásokról volt szó. Az egyes valuták vásárlóerejének egymáshoz viszonyított tartós változásai viszont „alapvető egyensúlyhiányt” váltottak ki a kereskedelmi és fizetési mérlegekben, és ilyenkor egy állam valutájának a paritása megváltozhatott. (IV. cikkely 5. §) Az aranycentrikus szemléletet tükrözte a 2. § is, amelynek értelmében az egyes tagállamok csak az amerikai hivatalos aranyáron vásárolhattak aranyat (a szabadpiacon), a hivatalos ár alatt nem értékesíthettek aranyat, és a hivatalos aranyár felemeléséről gyakorlatilag csak kétharmados többséggel lehet dönteni. V ö. IMF, Articles of Agreement, Washington, D. C. 1944. 7. §. A rendszernek a fentiekben körvonalazott alapvető belső ellentmondását elemzi — igaz, hogy a tiszta aranystandard archaikus álláspontjáról — legújabban Anghel N. Rngina: ,,A Reorganization Plan of the International Monetary Fund” c. tanulmányában. Economia Internationale, Genova, 1973. augusztus— november. 451—467. 1. 4 Vö. Läng i. m. 17
