Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 3. szám - Valki László: A nemzeti és nemzetekfeletti szervek viszonya az EGK-ban
Az okmány először is leszögezi, hogy „a bizottság javaslatára többségi szavazással meghozható döntések esetében, amelyek egy vagy több állam fontos érdekeit érintik, a Tanács tagjai megfelelő határidőn belül arra fognak törekedni, hogy olyan megoldást találjanak, amely a Tanács valamennyi tagja számára — saját érdekeik, valamint a közösség érdekeinek figyelembevételével — elfogadható”. Az idézetből kitűnik, hogy nemcsak a korábban tervbe vett 18 esetről van szó, hanem bármely kérdésről, amely akár egyetlen tagállam megítélése szerint is „fontosnak” minősíthető. A minisztereknek tehát ezentúl azokban az ügyekben is egyhangúságra kellett törekedniük, amelyekben már 1966 előtt is többségi döntéseket lehetett hozni. Az okmány továbbá nemcsak azokban az ügyekben írta elő az egyhangúságot, amelyek objektíve érinthetnék a nemzetgazdaságok alapjait, hanem minden olyan ügyben, amelyet valamely tagállam jsubjektive fontosnak minősít. Az idézett szöveghez a francia delegáció azt az egyoldalú nyilatkozatot fűzte, hogy a vitatott kérdésekben a tárgyalásokat mindaddig folytatni kell a Tanácson belül, míg létre nem jön a teljes egyhangúság. Nem lehet tehát szó „megfelelő határidőről”, amelynek elteltével egyhangúság hiányában is döntés születhet. A hat delegáció végül megállapította, hogy az egyoldalú francia nyilatkozat megítélésében ugyan nem alakult ki egyetértés a felek között, ez azonban — miután az alapvető akadályt elhárították — nem gátolhatja a vezető szervek tevékenységének felújítását. A hatoknak tehát 1966 januárjában sem sikerült véglegesen megegyezniük. A valóságban azonban mégis kompromisszum született. A „megfelelő határidőre” való utalás ugyanis csak látszólag korlátozó jellegű. Szó szerinti értelemben ugyan a „megfelelő határidő” lejárta után valóban be kellene fejezni a tárgyalásokat, akár többségi döntéssel is. Gyakorlatilag azonban semmiféle fórum sem állapíthatja meg, mikor telik le ez a határidő. Ha akár csak egy állam véleménye szerint is még a határidőn belül vannak a felek, a döntést nem lehet meghozni. Az egyoldalú francia nyilatkozat tehát fölösleges óvatosságból került bele a szövegbe. A luxemburgi kompromisszum elvileg ugyan nem jelentette a vétójog kiterjesztését a Tanács összes döntéseire (csak akkor volt szükség egyhangú szavazásra, ha valamely állam az ügyet fontosnak tartotta, s ezt külön bejelentette), gyakorlatilag mégis azzal ért fel. A többségi döntési metódus alkalmazásának adott körülmények esetén ugyanis alapvető feltétele, hogy a szavazáskor minden tag meg legyen győződve arról, hogy a többi tag hasonló esetben nem él vissza lehetőségeivel, és nem nyilvánítja a számára objektíve nem jelentős kérdést, melyben leszavaznák, egyoldalúan fontosnak. E konszenzus azonban törvényszerűen már az első szavazások alkalmával felborul, hiszen óhatatlanul véleménykülönbségek jelentkeznek abban a kérdésben, melyik ügy fontos és melyik nem. A Római Szerződés nem véletlenül rögzítette pontosan, milyen ügyeket tartottak az alapítók fontosnak annak idején, a szervezet létrehozásának időpontjában. A jogszabályban való rögzítés teljesen kizár minden vitát arról, hogy mikor kell az egyhangúság elvét alkalmazni és mikor nem. Minden tag biztos lehet benne, hogy nem fogják kijátszani, mert nem valamelyik partner pillanatnyi érdekeitől függően dől el a szavazási rendszer kérdése. A luxemburgi kompromisszum azonban azt eredményezte, hogy a gyakorlatban szinte kivétel nélkül minden ügyben fennáll valamennyi tag vétójoga. Inkább elmarad a döntéshozatal, de egyik fél sem enged valóságos vagy vélt érdekeinek védelméből. A Tanács ugyan sohasem hozta nyilvánosságra, hogy milyen módon döntött, a kiszivárgott hírek szerint azonban eddig elenyésző számban születtek többségi 5i
