Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Pásztor Árpád: A feszültségorientációjú kínai külpolitika és a nemzetközi enyhülés
nyugati sajtóhíreket sem cáfolja, amelyek szerint egyes kínai vezetők arra célozgattak, hogy szívesen látnák az Egyesült Államok további ázsiai katonai jelenlétét. Az elmúlt néhány esztendő nemzetközi eseményeivel kapcsolatos kínai reagálások olyan szellemet tükröznek, mely az utóbbi több mint másfél évtized kínai külpolitikájának egészére jellemző. A KNK megalakulását, illetve a koreai háborút követő nem egészen egy évtizedes időszakot, amelyet lényegében a „bandungi szellem” jellemzett, olyan külpolitikai orientáció váltotta fel, amelyben uralkodó szerepet játszik a feszültséggel való manipulálás. E külpolitika nem a nemzetközi feszültség enyhítésére, a fegyverzetcsökkentésre, a nemzetközi béke és biztonság megteremtésére irányul; a feszültség és a hidegháború fenntartása, a nemzetközi feszültséggel való manipulálás gyakorlata dominál benne. Még akkor is, ha a kínai propaganda olyan színben igyekszik feltüntetni a nemzetközi enyhüléssel szemben tevékenykedő kínai külpolitikát, mintha az a teljes leszerelésért, a végleges békéért küzdene. Éppen a jelenleg és a belátható időn belül megvalósíthatatlan követelések és a ma elérhető részleges eredményekkel való szembehelyezkedés bizonyítják, hogy a kínai vezetőknek valamilyen oknál fogva szükségük van az állandó nemzetközi feszültségre, mégpedig földrajzi értelemben és időben változó, bizonyos célokra kiaknázható, „dinamikus” feszültségre. Az ilyen feszültség, ha létrejötte nem is közvetlenül Kínától függ, manipulálható: a kínai külpolitikai tevékenység időnként többé-kevésbé felfokozhatja, illetve akadályozhatja az enyhülését, vagy éppen döntő módon Kínától függ maga a feszültség létrejötte is, élessége, illetve enyhülése is (például a szovjetellenesség). Milyen megfontolások, esetleg milyen kényszerítő körülmények késztetik a kínai vezetőket a nemzetközi enyhülés tendenciájával való szembehelyezkedésre? E kérdésre a választ az egész kínai globálpolitikai koncepció és az alapjául szolgáló kínai belpolitikai folyamatok vizsgálatával keressük. Az önálló, sajátos kínai globálpolitikai koncepció a hatvanas évek elején alakult ki, és elválaszthatatlan azoktól a nagy ideológiai vitáktól, amelyek a Kínai Kommunista Párt és a Szovjetunió Kommunista Pártja, illetve a Szovjetunióval szövetséges szocialista országok kommunista és munkáspártjai, valamint a nemzetközi kommunista mozgalom túlnyomó többsége között lezajlottak ezekben az években. Mint ismeretes, a Kínai Kommunista Pártnak az SZKP-hoz intézett 1963. június 14-i levele 25 pontos javaslatban fogalmazta meg a nemzetközi kommunista mozgalom új irányvonalára vonatkozó kínai elképzeléseket. A levél többek közt az alábbiakat vetette fel: „Korunk világának különféle ellentmondásai Ázsia, Afrika és Latin-Amerika széles térségeiben összpontosulnak. Ugyancsak e térségben található az imperializmus uralmának leggyöngébb láncszeme és a világforradalom fő viharzónája, ahol közvetlen csapás éri az imperializmust. .. A nemzetközi forradalom ügye egészében és végső soron az e térségben élő és a földkerekség lakosságának döntő többségét alkotó népek forradalmi harcától függ.” Később Lin Piao „Éljen a népi háború!” címú, 1965 szeptemberében megjelent brosúrája részletesebben kifejtette ezt a koncepciót: „Az egész földkerekséget véve, ha Észak-Amerikát és Nyugat-Európát a világ városainak fogjuk fel, akkor Ázsia, Afrika és Latin-Amerika képezi a világ falusi területeit. A második világháború óta a proletár forradalmi mozgalom különböző okok miatt visszaesett Észak-Amerika és Nyugat- Európa kapitalista országaiban, míg a népek forradalmi mozgalma Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában erőteljesen fejlődik. Bizonyos értelemben a jelenlegi világforradalom is azt a képet mutatja, hogy a falusi területek bekerítik a városokat. Végső soron a világforradalom Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeinek forradalmi harcain múlik. 72
