Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
leményüket, hogy az NDK elismerésére majd akkor kerülhet sor, ha a „nyugati eszmék” már behatoltak az NDK-ba, és hatásukra a rendszer belülről megváltozott. Hogy miért kell kivárni ezt, azt Hans Buchheim így próbálta megmagyarázni a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain: „Más országokban még nálunk is jobban hajlanak arra a nézetre, hogy ha nem is lenne ideális megoldás a status quo szentesítése a német kérdésben, legalább nyugalmat hozna végre Európában. Ez óriási tévedés. Mert az NSZEP számára saját államának konszolidálása csak kerülőutat jelent változatlan céljához, hogy egész Németországot egy kommunista mintájú »békeszerető és demokratikus« állammá tegye. Az »NDK« elismertetésével elsősorban arra törekszik, hogy a szocialista társadalmi rendet egész Németország modelljeként legitimizálja.”64 A Bad Godesberg-i kongresszus hivatalos állásfoglalásai ugyan „pártellenesnek” minősítették a dél-hesseni és a schleswig-hollsteini kongresszusoknak az NDK elismerésére vonatkozó követeléseit, de a fent idézett óvatosabb megfogalmazás már eltérést jelentett az 1969. május 30-i kormánynyilatkozathoz képest, amelynek 4. pontja szerint a szövetségi kormány erőfeszítéseit „Németország megosztottságának leküzdésére barátságtalan, Németország megosztottságát elmélyítő aktusok nehezítik. Ezért kölcsönös bizalomra épülő együttműködés csak azokkal az országokkal lehetséges, amelyek a nemzeti egység alapkérdésében a német nép oldalán állnak”. Az 5. pontban pedig azt olvashatjuk, hogy „a kelet-berlini kormány semmibe veszi a nemzet egységét, ezért e kormány támogatását olyan eljárásként kell értékelni, amely ellentétben áll a német nép önrendelkezési jogával. A szövetségi .kormány ezért kénytelen az NDK elismerését barátságtalan aktusként felfogni”.65 1969 nyarára, a választások küszöbén az SPD vezetése egyre jobban polarizálódó erőkkel találta magát szemben. A német monopoltőke befolyásos, agresszív erői, mindenekelőtt a hadiipar képviselői hagyományos klerikális pártjukat és a mögötte álló konzervatív, nacionalista kispolgári tömegeket mozgósították az európai realitások elismerése, az enyhülés politikája ellen. Nem véletlen, hogy a kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozásán elfogadott fő dokumentum hangsúlyozta, hogy „küzdeni kell.. . azért, hogy az NSZK mondjon le egész Németország egyedüli képviseletére támasztott igényéről... Az európai béke és biztonság megköveteli a nyugat-németországi revansista erők megfékezését”.66 A német monopoltőke jelentékeny része viszont a helyzet nyomására és az addigi politika csődjét látva, hajlandónak mutatkozott elismerni az európai realitásokat, hogy elkerülje a Kelettől, s ennek következtében bizonyos mértékig a Nyugattól való elszigetelődés veszélyét. Az SPD tagsága és területi szervezetei körében erősödő kritika a nyugatnémet lakosság nagy részének hangulatváltozását tükrözte, a CDU — CSU addigi politikájából való kiábrándulást, azt az óhajt, hogy egy valóban új, békeszerető politika irányában történjen változás. Az SPD vezetése meg is ígérte ezt a választási harcban. A keleti politika és ezen belül a „Németország-politika” terén várt fordulat, a korábbi revansista doktrínákról való lemondás azonban csak fokozatosan következett be a Brandt-kormány hatalomra jutása után. E folyamat kibontakoztatásában a belső tényezők mellett továbbra is döntő szerepet játszott a szocialista országok következetes, összehangolt békepolitikája. „Warum wir die DDR nicht anerkennen dürfen”. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1968. jan. 18. 65 Texte zur Deutschlandpolitik. III. köt. 254 — 255. old. 66 A kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozása. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1969. 26. old. 69
