Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
PÉNER IMRE Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966—1969)* 1966 végén nyilvánvalóvá vált, hogy a CDU— CSU hatékony segítség nélkül nem tudja leküzdeni a nyugatnémet bel- és külpolitika egyre mélyülő ellentmondásait. Ez tette lehetővé 1966. december 1-én a nagykoalíció létrejöttét, szociáldemokrata politikusoknak a kormányba való belépését. A szociáldemokrata miniszterek segítsége kellett ahhoz, hogy megakadályozzák a tömegek balratolódását, aminek veszélyeit az 1966 —1967-es gazdasági depresszió növelte, és hatékonyabban integrálják a német munkásokat az állammonopolista kapitalizmus rendszerébe. E cél szolgálatában az SPD továbbfejlesztette, modernizálta és nagy erővel terjesztette a „jóléti államról”, a „nagykorú társadalomról”, az „összehangolt akcióról” stb. szóló reformista nézeteket, és elősegítette olyan belpolitikai „reformok” és alkotmánymódosítások keresztülvitelét (szükségállapottörvények, pénzügyi és büntetőjogi reformok, választójogi módosítások stb.), amelyek összességükben szűkítették a polgári demokratikus szabadságjogokat, és megalapozták annak lehetőségét, hogy „szükségállapot” esetén az ország áttérjen egy tekintélyuralmi rendszerre. A szociáldemokrata miniszterekre várt az a feladat is, hogy kimozdítsák a holtpontról a keleti politikát, megkönnyítsék a „Wandels durch Einwirkung”, a „behatolás által elérendő változás” politikájának érvényesülését a szocialista országok irányában, és megnyerjék e politikához a nyugatnémet lakosság és a nyugati szövetségesek támogatását. Erre különösen alkalmassá tette a szociáldemokratákat az a körülmény, hogy nem terhelték őket a hivatalos kormánypolitika korábbi balfogásai. Míg Erhard és Schröder békeszólamai már hitelüket vesztették, addig a kiemelkedő antifasiszta múlttal rendelkező szociáldemokrata kancellárhelyettestől, illetve külügyminisztertől, Willy Brandttól azt várták, hogy jobb megfogalmazásban, gondosabb álcázással el tudja fogadtatni a régi revansista célokat, „az egyedüli képviselet elve” alapján „a zóna [az NDK — P. I.] transzformálását”, a keleti határoknak az 1937-es határok alapján történő revízióját. A Brandt által hangoztatott „Kontinuität und Wandel” („folyamatosság és változás”) jelszó mögött is az a megfontolás húzódott, hogy a módszerekben, a taktikában alkalmazott változás lehetővé teszi a célok folyamatosságának el* Részlet a szerzőnek az SPD keleti politikájáról készített hosszabb tanulmányából. — A s^erk. 49
