Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 2. szám - Pálos Tamás: A diplomácia és az ideológiai harc

az osztályharc sajátos szakasza, mely cppen az osztályharc eredményeként alakult ki; nem idillikus állapot, hanem olyan folyamat, amelyben a harc súlypontja az emberi tevékenység „nem háborús szféráiba” helyeződik át.

Foglaljuk össze röviden a kiterjedt nemzetközi érintkezéssel együtt járó ideológiai harcról kialakított szocialista álláspontot:

— A szocialista országok hívei a kapcsolatok mindenoldalú fejlesztésének a nemzetközi jog alapvető elvei, azaz a nemzeti szuverenitás és függetlenség, a jogegyenlőség, a belügyekbe való be nem avatkozás és a kölcsönös előnyök elvei alapján.

— A békés együttműködés éles ideológiai harccal jár együtt, ez azonban nem gátolja a kölcsönösen előnyös kapcsolatokat. Az ideológiai harc ugyanakkor nem csaphat át ideológiai diverzióba, pszichológiai háborúba, amely a szocializmus, a nemzetközi enyhülés ellen irányul.

— A két világrendszer kiterjedt érintkezése új lehetőségeket teremt arra, hogy a kapitalista világban egyrészt többet tudjanak a szocializmusról, megismerjék teljes valóságát, másrészt — a szocializmussal való összehasonlítások révén — kitűnjenek a tőkés társadalom alapvető igazságtalanságai, kibékíthetetlen ellentmondásai.

Mint minden kérdésben, ezúttal is el kell tehát vetnünk a szélsőségeket: a békés egymás mellett élés jegyében kibontakozó elvszerű politikai együttműködés nem ideológiai megalkuvás, az ideológiai harc pedig nem a békepolitika gátja. Szoros kapcsolat, mondhatni kölcsönhatás áll fenn közöttük. S csak együtt hajtják a legnagyobb hasznot a szocializmus, a haladás, a béke ügyének.

*

A két világrendszer egymás mellett élése előreláthatólag hosszú ideig fog tartani. Ebben a történelmi időszakban a béke megőrzése attól függ, sikerül-e az imperializmust rákényszeríteni a vitás kérdések tárgyalásos rendezésére. A tárgyalások sikeréhez pedig sokszor kölcsönös engedményekre, kompromisszumokra van szükség. De vajon a kompromisszumok nem mondanak-e ellent a külpolitika elviségének, vagyis a szocialista külpolitika számára elvileg megengedhető-e a kompromisszum?

Vannak, akik igennel, vannak, akik nemmel válaszolnak erre a kérdésre. Az utóbbiak közt szintén többféle véleménnyel találkozhatunk. Bizonyos körök, melyeket Lenin annak idején a „gyász-baloldalijaink” névvel illetett, álbaloldali, kalandor nézeteket vallanak. Mások félreértik elveinket, vagy nem nézik realisztikusan a nemzetközi helyzetet. Tévedésük táplálkozhat abból is, hogy túlbecsülik a szocialista világrendszer erejét, nemzetközi befolyását, s úgy vélik, a szocialista országok elég erősek ahhoz, hogy ne kelljen kompromisszumokat kötniük.

A kompromisszum létjogosultságának eldöntésénél csakis az lehet a mérték, mi szolgálja leghatásosabban az osztályérdeket az adott nemzetközi helyzetben. A marxisták—leninisták számára tehát nem az a kérdés, szabad-e egyáltalán kompromisszumokat kötni a tőkés világgal, hanem az, milyen alapon különböztessék meg a megengedhető kompromisszumot a megengedhetetlen elvi megalkuvástól. „A kompromisszumokat »elvileg« elvetni, általában mindenféle kompromisszumot megengedhetetlennek tartani — gyerekesség, amelyet még csak komolyan venni is nehéz” — írta Lenin „A »bal- oldaliság« mint a kommunizmus gyermekbetegsége” című művében, majd hozzátette:

19