Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 1. szám - Hidasi Gábor: A kínai vezetés külpolitikai törekvéseinek tükröződése a Kínai Népköztársaság gazdasági segélypolitikájában

szovjetellenes intrikáiban. Az sem sokat segített helyzetükön, hogy több országban különféle álbaloldali, anarchista elemekből és pártból kizárt elhajlókból vagy egy tucat prokínai „marxista—leninista” pártot szerveztek, amelyek taglétszáma gyakran még egy Politikai Bizottság létrehozására sem volt elegendő. Ezek a csoportosulások a legbőkezűbb kínai anyagi támogatás és propaganda mellett sem tudtak az adott ország munkás- vagy haladó mozgalmában mélyebb gyökereket ereszteni. Így hát végeredményben új eszméikkel új szövetségesek után kellett nézniük.

A kínai vezetők 1963 nyarán még egy reménytelen kísérletet tettek, hogy a szocialista országok és az egész haladó világ közvéleményét a maguk oldalára állítsák. Azt a politikai és ideológiai vitát, amely korábban éveken át lényegében csak zárt ajtók mögött folyt a pártok között, nyílt levelek és vezércikkek hosszú sorozatával a sajtón keresztül a széles világ elé tárták. E cikkekben és levelekben a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetőit már nyíltan revizionizmussal és a világforradalom ügyének elárulásával vádolták. Ott, ahol érvelésüket maguk is hiányosnak vagy gyengének érezték, demagógiával, útszéli szitkozódással és hazugsággal próbálták az észérveket pótolni s az indulatokat felkorbácsolni. A nyílt vita kiprovokálásával a kínai vezetőknek láthatóan semmi más céljuk nem volt, mint hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a Szovjetunió Kommunista Pártjával, és végérvényessé tegyék a szakadást a szocialista világrendszeren és a nemzetközi kommunista mozgalmon belül. Ezt szolgálta szakadár nézeteik rendszerbe foglalása is. A kínai nézetek kifejtésében sajátos „evolúció” figyelhető meg, állandó eltávolodás a kommunista és munkáspártok 1960-as moszkvai tanácskozásán közösen kialakított álláspontról, amelyet akkor még a KKP képviselői is aláírtak, s amelyre a vita kezdetén helyenként még hivatkoztak is. Azt lehet mondani, a maoizmus ezekben az években, e viták során és hevében vált — összefüggő világpolitikai koncepcióval is rendelkező — külön eszmerendszerré, miközben az elkülönülés nem mástól, mint a marxizmus—leninizmustól következett be.

Az egyik nyilvánvaló jele annak, hogy a Kínai Kommunista Párt vezetői a nemzetközi politika síkján is végképp eltávolodnak a marxista- leninista értelemben vett proletár osztályszemlélettől (s következésképp a proletár internacionalizmustól is), az 1963. június 14-én közzétett „Javaslat a nemzetközi kommunista mozgalom általános irányvonalára” című nyílt levelük volt. E levél azt bizonygatja, hogy a világban meglevő különböző ellentmondások közül ma a leglényegesebb és legalapvetőbb az imperializmus és Ázsia, Afrika, valamint Latin-Amerika népei közötti ellentmondás. A kínai vezetők szerint a világ e térségei „az imperializmusra közvetlen csapásokat mérő világforradalom viharközpontjai”, s „ennélfogva bizonyos értelemben a nemzetközi proletárforradalom egész ügye a világ lakosságának túlnyomó többségét képező, e területen lakó népek forradalmi harcainak kimenetelétől függ”. Nem kevesebbről van itt szó, mint annak a szemléletnek felbukkanásáról, miszerint az igazi forradalmárok már csak a fejlődő országok vagy az ún. „harmadik világ” népei között találhatók, ők a mai világ igazi proletariátusa, amely „láncain kívül egyebet nem veszíthet”, s őket kell forradalmi harcra szervezni a fejlett világ bur111