Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között
1949 utáni lépései állandóan új érveket szolgáltattak mind a IV. Köztársaság két tucatnyi kormánya, mind az ellenzékben levő de Gaulle tábornok katonai leszámolást követelő koncepciójához. Pekinget, amikor elismerte és támogatta a Vietnami Demokratikus Köztársaságot és az Algériai Ideiglenes Forradalmi Kormányt, nem feszélyezték a diplomácia játékszabályai. Akárcsak az Egyesült Államok, 1964-ig a IV. Köztársaság, majd az V. Köztársaság is nem létezőnek tekintette a Kínai Népköztársaságot. Párizs diplomáciai partnere (és reménye) — akárcsak az USA-é — Tajvan maradt. Az indokínai vereség előtt — Couve de Murville szavaival — Párizsban a diplomáciai elismerés helyett a hadiállapot konstatálásának módját latolgatták. „Franciaország ... akkor háborút viselt Vietnamban, és gyakorlatilag háborúban volt Pekinggel is.”1 Amikor egy rendszer, adott esetben a kolonializmus évszázados épülete veszélybe kerül, félelmében ideológiai igazolást keres külpolitikájának elfogadtatására. J. J. Roussenau-tól F. Mauriacig sokan bírálták a félelemből fakadó különféle „veszedelem”, így a „péril jaune” elleni harc időnként felkapott teóriáit. Az új kiadású „sárga veszedelem” — amelyről J. Decornoy szellemesen állapította meg, hogy az amerikaiaktól való félelemből sarjadt1 2 — az indokínai háború kezdetétől nyomasztotta a IV. és az V. Köztársaság diplomáciájának irányítóit. A hatalom átvételére készülő de Gaulle tábornok 1958 januárjában az indokínai vereségért és a mind súlyosabb algériai válságért otthon elsősorban a „birodalmat kiárusító” IV. Köztársaság vezérkarának tett szemrehányást. Nemzetközileg azonban Truman elnököt is kárhoztatta, amiért a koreai háború idején elszalasztottá a „sárga veszedelemmel” való végleges leszámolás lehetőségét: „A történelem majd megmutatja, hogy a világ [a nyugati — A szerk.] azon a napon veszítette el a játszmát, amikor Truman megakadályozta MacArthurt a kínaiak és esetleg az oroszok atombombával való megsemmisítésében. Az amerikaiaknak akkor még megvolt az ellenfél szétzúzásához szükséges eszközük. Ma már nem rendelkeznek ezzel. Truman azonban megállította MacArthurt, mert kisszerű politikus volt, és félt a választóitól . . .”3 A hatalomra készülő tábornokot — aki colombeyi magányát megszakítva, hetenként egyszer Párizsban, Solferino utcai irodájában fogadta vendégeit — Korea és Indokína után különösen két történelmi tény aggasztotta. Az egyik: a szovjet szputnyik, a világ első mesterséges bolygójának fellövése. A másik: a Kairóban épp ez idő tájt véget érő afroázsiai szolidaritási konferencia eredménye. Az első, a szovjet siker tudományos, műszaki és nyilvánvaló katonai következményei miatt okozott megdöbbenést. Az utóbbi, a kairói konferencián viszont a két szocialista nagyhata1 Maurice Couve de Murville: Une politique étrangére 1958—1969. Plon, Párizs 1971. 125. old. 2 Lásd J. Decornoy: Péril jaune — peur blanche. Grasset, Párizs 1970. 233. old. 3 J. R. Tournoux: La tragédie du général. Plon, Párizs 1967. 276. old. 86
