Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Horn Gyula - Dr. Szűrös Mátyás : A Szovjetunió az európai, kollektív biztonságért
minden egyes szovjet javaslat tartalmazta olyan kölcsönösen garantált feltételek és eszközök kialakítását, amelyek biztosítják, hogy az új Németország minden korábbi elődjétől eltérően, egyesített, demokratikus, békeszerető kormányzattal rendelkezzen, s ennek megfelelő kül- és belpolitikát folytasson. Az ehhez vezető utat a potsdami négyhatalmi megállapodás végrehajtása jegyében abban jelölte meg, hogy szabad, demokratikus választások révén számolják fel Németország kettéosztóttságát. A nyugati hatalmak politikai irányzata merőben ellentétes volt a szovjet törekvésekkel. A tőkés hatalmak célja az volt, hogy az újraegyesítést erőszakkal valósítsák meg, úgy, hogy annak eredményeképpen egy Szovjetunióval szemben álló német államot teremtsenek. Mivel ez a kísérlet kudarcot vallott, arra törekedtek, hogy politikai, gazdasági, majd a későbbi évek során katonai támogatással, a megszállt nyugati zónák egyesítésével olyan erős nyugatnémet államot hozzanak létre, amely az Észak-atlanti Szövetség első számú európai támaszát képezheti. Miután a szakadár nyugatnémet állam létrehozásának célját elérték, törvényszerű volt tehát, hogy a Szovjetunió kezdeményezései Nyugat-Né- metország demilitarizálására, az ezzel kapcsolatos nemzetközi biztosítékok kialakítására, az NSZK-nak a nyugati katonai-politikai tömbbe történő bevonásának meghiúsítására kellett hogy irányuljanak. A Szovjetunió kezdetben elsősorban arra törekedett, hogy az ilyen irányú kezdeményezései a második világháborúban győztes szövetséges hatalmakkal — az Egyesült Államokkal, Angliával és Franciaországgal — kötendő megállapodásokban öltsenek testet, majd miután javaslatait sorozatosan visszautasították, erőfeszítéseit arra összpontosította, hogy a német rendezés ügyébe az európai államok és az európai közvélemény minél szélesebb körét vonja be. Az új helyzetből kiindulva, ekkor fordulat kezdődött el a német kérdéssel kapcsolatos szovjet politikában és általában a Szovjetunió európai politikájában. Lényegét tekintve ugyanis lezárult az a folyamat, amelynek egyik elsődleges célja a demokratikus irányzatú egységes Németország megteremtése lett volna. Az 1954-es párizsi szerződésekkel hosszú távra szólóan szentesítették Németország kettéosztottságát, mégpedig úgy, hogy potenciálisan az NSZK lett az imperializmus legfőbb európai gazdasági és katonai bázisa. Ilyképpen az európai béke és biztonság jövője szempontjából rendkívül veszélyes helyzet alakult ki. A Szovjetunió levonta ebből a következtetéseket, s szövetségeseivel karöltve „átrendezte” európai politikáját. A NATO agresszív terveivel szembeállította olyan szerződéses rendszerek megteremtésére irányuló kezdeményezéseit, amelyek célja: megakadályozni a német militarizmus újjáélesztése nyomán — a NATO részéről — fenyegető katonai összeütközéseket. Ebből a szempontból is kiemelkedő jelentőségűek a Szovjetunió 1954— 1955-ben előterjesztett javaslatai a kollektív biztonságról szóló összeurópai szerződés megkötésére, illetve az összeurópai biztonsági értekezlet összehívására vonatkozóan. A Szovjetunió európai politikájának másik, az előzőtől elválaszthatatlan fő tartalmi célja volt, hogy elismertesse az európai tőkésországokkal a földrészen kialakult új politikai viszonyokat, a területi status quót. Más 19
