Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Horn Gyula - Dr. Szűrös Mátyás : A Szovjetunió az európai, kollektív biztonságért
cepciója az európai kollektív biztonság megteremtésének útját illetően. Tehát míg a húszas években a szovjet külpolitika fő feladata minden tekintetben az volt, hogy kivezesse az országot a nemzetközi elszigeteltségből és stabilizálja külpolitikai helyzetét, a harmincas években az európai biztonság területén azt tekintette döntő feladatának, hogy más európai államokkal együtt kollektív erőfeszítésekkel vessen gátat a német fasizmus növekvő fenyegetésének. A szovjet állam lehetőségeihez mérten mindent megtett, hogy javaslataival elősegítse az európai béke és biztonság s a leszerelés garanciái megteremtésének ügyét. Kezdeményezései azonban a nyugati hatalmak részéről nem találtak megfelelő visszhangra, azokat rendre elutasították. Ugyanakkor a Szovjetunió kezdeményezései jelentős mértékben hozzájárultak a demokratikus közvélemény, a haladó, békeszerető erők mozgósításához a fasizmus ellen. A Szovjetunió továbbra sem hagyott fel erőfeszítéseivel, újabb utakat- módokat keresett elképzeléseinek megvalósítására. 1934-ben belépett a Népszövetségbe, ahol — mint említettük — arra törekedett, hogy hozzájáruljon ennek a szervezetnek mint a kollektív biztonság lehetséges szervezetének erősítéséhez. E tekintetben igen jelentősek voltak azok a javaslatok, amelyeket M. M. Litvinov 1936 augusztusában a Népszövetség főtitkárához címzett levelében kifejtett a Népszövetség alapokmányának kiegészítésére és megváltoztatására vonatkozóan.5 1935-ben a Szovjetunió kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött Franciaországgal és Csehszlovákiával. 1939-ben — amikor már nyilvánvalóvá vált a hitleri Németország fokozott ütemű előkészülete a Szovjetunió elleni háborúra — a szovjet kormány ismét kísérleteket tett az európai kollektív biztonsági rendszer létrehozására. Abból indult ki, hogy a politikai helyzet életbevágóan igényli a fasiszta agresszióval szemben álló erők egységfrontjának megteremtését. Kezdeményezésére tárgyalások kezdődtek a Szovjetunió, Anglia és Franciaország képviselői között, azonban ezek a tárgyalások végül is nem jártak sikerrel, mert a nyugati hatalmak — Anglia, Franciaország, Nagy-Britannia, USA — vezető körei a fasiszta államokkal való megalkuvás, az ún. benemavatkozási politika útjára tértek. Emögött alapjában véve az a szándék lappangott, hogy a fasiszta agresszort a Szovjetunió ellen irányítsák. A Szovjetunió, miután meggyőződött arról, hogy Anglia és Franciaország nem hajlandó vele kölcsönös segítségnyújtási és katonai együttműködési egyezményt kötni, elfogadta Németország javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án létrejött szovjet—német szerződés így csaknem két évvel későbbre halasztotta a háború kezdetét. A második világháborút megelőző bonyolult időszakban tehát, amikor egyre inkább aktivizálódott a fasiszta szövetségesek tábora, a szovjet külpolitika erőfeszítései arra összpontosultak, hogy megakadályozzák a Szovjetunió ellen irányuló fasiszta agressziót, a világháború kirobbanását, vagy legalábbis a legtávolabbi időre tolják ki azt. Az egyedül álló szovjet állam 6 Lásd N. B. Zaharova: Európai kollektív biztonság. Állami Jogi Kiadó, Moszkva 1959. 45. old. (oroszul). 17
