Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2007

II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2007

korszakkal, ami közvetlenül a háború után volt. Szembenézzen államának genezisével; szembenézzen azzal, hogy vajon annak a korszaknak a joga, a jogrendszere és bíráskodása a mai európai jogi standardok, szemszögéből jogszerű volt-e, ma elviselhető-e és tűrhető-e. Ez az a kérdés, amit nem lehet azzal megkerülni, még kevésbé megoldani, hogy érinthetetlennek nyilvánítunk bizonyos kérdéseket - a Benes-dekrétumoktól kezdve egészen a népbírósági ítélkezésig. Ez egyben a rendszerváltások alapkérdése is volt. Két kérdést kellett megválaszolni. Az egyik: meddig kell visszamenni a múltba? Lehet-e azt tenni, hogy csak a kommunista hatalomátvételig megyünk vissza; ami az után történt, azt felülvizsgáljuk, ott jóvátételt adunk és rehabilitálunk, de ami előtte volt, arról kijelentjük, hogy az rendben van, az demokratikus, az érinthetetlen. Vagy pedig messzebb megyünk vissza - egészen addig, amíg az egyes jogtalanságok következményi ma is élnek? Magyarország is visszament az első zsidótörvényig, mert egyforma jogtalanságok történtek a kommunizmusban és előtte a fasizmus uralma alatt. A másik alapkérdés: vajon lehet-e jogtalanságokra másik jogtalansággal, a jogorvoslat kizárásával válaszolni? Ezek kikerülhetetlen problémák voltak minden rendszerváltásban. Magyarország felülvizsgált a háború után hozott törvényeket is. A magyar Alkotmánybíróság kimondta, hogy alkotmányellenesek azok az 1945-1946-ban hozott törvények, amelyek kollektív bűnösséget állapítottak meg, amelyek háborús bűntettnek nyilvánítottak szervezetben való tagságot, hazaárulásnak a német családnév visszavételét, és így tovább. Köztársasági elnökként bocsánatot kértem a Magyarországról kitelepített németektől, föltárva azokat az okokat, azokat a nagyon prózai gazdasági okokat, amelyek oda vezettek, hogy bizony Magyarország elrendelte a kitelepítéseket. Nem minden ország vizsgálja meg a háború után történteket. Pedig ez a kontextus az, ami miatt Esterházy János rehabilitációja nem egyedi ügy, hanem voltaképpen az egész magyarságnak is ügye. Nem pusztán arról van szó, hogy megállapítjuk: egy halálraítélt nem követte el a neki felrótt bűnöket. Az egész korszakot kell megítélnünk. Esterházy János szellemében a nyitott szív politikáját kell követnünk Szlovákiával és mindenekelőtt a szlovák néppel szemben is. Ugyancsak az ő szellemében a jogokhoz való ragaszkodás politikáját is követnünk kell. Éppen ez a kettőség az, ami elvezetne a megoldáshoz. Egyrészt a sorsközösség szellemében megbékélésre törekedni, kölcsönös jóindulattal és nyitottsággal együtt élni, másrészt a múltat jogilag is tisztázni. Esterházy János ügyében el kell érni a rehabilitációt. A megbékélést nem lehet csupán az érzelmekre építeni. Tisztázni kell a jogi kérdéseket, a politikai kérdéseket, tisztázni kell a viszonyunkat a múlthoz. Azt hiszem, ez felszabadító hatású lenne minden érintett számára. A magunk részéről mindent megteszünk azért a történelemtudományban, a diplomáciában, a politikában, hogy ez sikerüljön. 240