Magyar Külpolitikai Évkönyv, 1973

II. A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG NEMZETKÖZI KAPCSOLATAINAK ÉS KÜLPOLITIKAI TEVÉKENYSÉGÉNEK DOKUMENTUMAI - Június - Merre tart Európa? Kádár Jánosnak, az MSZMP KB első titkárának cikke a „New Hungarian Quarterly” jubiláris számában

létre a Truman-doktrína, a MarshaU-terv, a NATO, az új, szocialista államok elleni bojkott, az aknamunka és az erőpolitika egyéb ismert termékei. A kapitalista világ reakciós körei — a második világháború tanulságait figyelmen kívül hagyva — újból megindították a szovjetellenesség, a kommunistaellenesség propagandagépezetét és a Szovjetunió állítólagos világuralmi törekvéseivel kezdték rémisztgetni Nyugat-Európa haladásra, nyugalomra és békére áhítozó embereit. A mccarthyk, a dullesek és az adenauerek álfilozófiája és sötét politikai gyakorlata egyre inkább teret nyert. Európát, amely még alig ízlelte meg a békét, az együttműködés lehetőségét, máris kettévágta a kölcsönös bizalmatlanság, az elzárkózás, a hidegháború, az úgynevezett „vasfüggöny" korszaka. Az emberiség feje felett újra a háború, de most már a nukleáris háború Damoklesz kardja függött. Európa és a népek szerencséjére azonban a második világháborút követő hidegháború időszakában már más volt a világ, mint Hitler hatalomra jutásakor és a második világháború kirobbanásakor. A Szovjetunió példátlan gyorsasággal erősödött, Európa új szocialista államai megszilárdultak és fejlődtek, kialakult a szocializmust építő országok közössége, a kapitalista világban kiélesedett az osztályharc, és megkezdődött a kapitalizmus által kiépített gyarmati rendszer széthullása. Olyan politikai, gazdasági és katonai erő jött létre a szocializmus, a demokrácia és a béke védelmében, amely kudarcra ítélte a hidegháború bajnokainak minden próbálkozását és visszarettentette az imperializmust Európában a fegyveres erőszaktól. Az idő múltával, a hírhedt „felszabadítási" tervek csődje, az 1953-as berlini, az 1956-os poznani események, a magyarországi ellenforradalom kudarca után a nyugati stratégáknak rá kellett jönniük, hogy a hidegháború céljai és érvényesítésének lehetőségei között áthidalhatatlan szakadék tátong. A hatvanas évek elején immár végérvényesen bebizonyosodott, hogy a háború után Európában kialakult realitások már megváltoztathatatlanok. Ebben az időben a szocialista országok sorozatos, új, reális kezdeményezései az együttműködésre segítettek annak felismerésében, hogy csak egyetlen értelmes út van: fejleszteni a békés együttműködést valamennyi európai állam között, megteremteni a kölcsönös bizalom légkörét, s ezen az alapon biztosítani a békét és nyugalmat minden európai nép számára. Európa tőkésországainak kormányzóköreiben is mind erőteljesebben hallatták szavukat azok a józanul gondolkodó politikusok, közéleti személyek, akik reálisan mérlegelték a helyzetet, tanultak a történelemből, s kezdtek háttérbe szorulni azok, akik semmit sem tanultak, s semmit sem felejtettek. Mindenekelőtt bebizonyosodott, hogy az állami politika rangjára emelt antikommunizmus már irrealitás, a kapitalista országok bajait nem oldja meg, a szocialista országok fejlődését nem tudja feltartóztatni, a népek félrevezetésére már nem hatékony eszköz. Európa népei a háború alatt nagy árat fizettek ezért és megtanulták: az antikommunizmus, a szovjetellenesség csak szenvedést és gyötrelmet hordoz, bármilyen demagógia is rejti el a valóságos célokat. Megtanulták azt is, hogy a népeket fenyegető erőszak híveivel szemben kevés a jóakaratúak figyelmeztetése, sőt az egyes emberek bátorsága és helytállása. Milliók halálával kellett