Magyar Külpolitikai Évkönyv, 1970

II. A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG NEMZETKÖZI KAPCSOLATAINAK ÉS KÜLPOLITIKAI TEVÉKENYSÉGÉNEK DOKUMENTUMAI - Április - Kállai Gyulának, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának, az Országgyűlés elnökének előadása az MSZMP Politikai Akadémiáján (Részletek)

rőjéhez, a Szovjetunióhoz való viszony, a szolidaritás és a testvéri együttműködés a kommunizmust építő Szovjetunióval. Az imperializmus ellen vívott harcban a szocialista világrendszer első számú szövetségese a nemzetközi proletariátus azon része, amely eddig még nem vívta ki a hatalmát: a tőkésországok munkásosztálya, kommunista és munkáspártjai. Vlagyimir Iljics Lenin tevékenységének elengedhetetlen része volt a nemzetközi kommunista mozgalom elvi-ideológiai egységéért vívott következetes harca. A legaktuálisabb lenini eszme: az egység eszméje. Korunkban a békéért, demokráciáért, a szocializmusért folytatott harc rendkívül változatos formákban, egymástól eltérő körülmények, más-más társadalmi és politikai viszonyok között — de földünk úgyszólván minden szegletében nagy hevességgel zajlik. Éppen a harc körülményeinek sokfélesége, az egyes kommunista pártok helyzetének, munkájának különbözősége indokolja, hogy a valamennyi pártot érintő kérdésekben — amilyenek mindenekelőtt a békéért, az imperialista agressziók elhárításáért és a társadalmi haladásért vívott közös küzdelem problémái — a nemzetközi kommunista mozgalomnak együttesen, kollektíván kidolgozott, egységes politikai platformja legyen. A körülmények, a feltételek, s az elért eredmények különbözősége nem azt jelenti, hogy a mozgalomnak nincs szüksége közös irányvonalra. Éppen ellenkezőleg, ezek a tények megkövetelik, hogy a mozgalom közösen kidolgozott stratégiai vonallal rendelkezzen, amelynek alapján minden egyes párt a legteljesebb mértékben figyelembe veheti harcának sajátos körülményeit is, és ennek megfelelő taktikát és harci módszereket alakíthat ki. A szocializmus, a nemzeti függetlenség, a társadalmi haladás erőinek az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején bekövetkezett nagy sikereit és gyors előrenyomulását az előrehaladás tempójának lassulása követte, az imperializmus több helyütt fokozhatta támadásait. Ennek alapvető oka a szocialista világrendszer egységének megbomlása, s ezt követően az egész nemzetközi kommunista mozgalom kettészakadása volt. Az egyes pártokban már korábban kitermelődött és végleg le nem küzdött revizionista és dogmatikus vonások az 1960-as moszkvai értekezlet után — a kapitalizmus és a szocializmus közötti éleződő osztályharc viszonyai között — nyíltan felszínre kerültek. Az egység megbomlása, a szakadás mindenekelőtt és főként a Kínai Kommunista Párt vezetőinek antimarxista fellépése nyomán következett be. Mao eszméit korunk marxizmusának kiáltották ki, s ezzel akarták helyettesíteni a marxizmus—leninizmust. Maoizmus azonban mint egységes, összefüggő gondolati rendszer, nem létezik. Ez a marxizmus—leninizmus egyes elemeinek és különböző kispolgári ideológiáknak, a trockizmusnak, az anarchizmusnak és főként a nacionalizmusnak sajátos keveréke. Éppen ezért a maóizmus torzán tükrözi magát a kínai valóságot és a kínai forradalom tapasztalatait. Kínát ma is szocialista országnak kell tekinteni, bár a Kínai Kommunista Párt kalandor irányvonala deformálja a meglevő szocialista termelési viszonyokat is. Történelmi tanulság, hogy a Kínához hasonló volt félgyarmati-gyarmati