Magyar Külpolitikai Évkönyv, 1968

II. A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG NEMZETKÖZI KAPCSOLATAINAK ÉS KÜLPOLITIKAI TEVÉKENYSÉGÉNEK DOKUMENTUMAI - Január - Csatorday Károly rendkívüli és meghatalmazott nagykövetnek, a Magyar Népköztársaság állandó ENSZ-képviselőjének a Biztonsági Tanácsban elmondott beszéde a koreai kérdésről

Az Egyesült Államok képviselői itt és más hivatalos minőségükben már több alkalommal adtak ilyen biztosítékokat a múltban. Az egyik, ami hirtelen eszünkbe jut, az Egyesült Államok hadihajóinak a Tonkini-öbölben elfoglalt helyzetére vonatkozott 1965 januárjában. Emlékeztessem talán a Tanács tagjait arra, hogy az akkor bejelentett „megcáfolhatatlan" tényeket azóta sem fogadta el a világ, s hogy az Egyesült Államok szenátusának külügyi bizottsága még ma is vizsgálja azoknak a nyilatkozatoknak a valódiságát? Legyen szabad azt mondanom, hogy az Egyesült Államok hírügynökségei által közölt nyilatkozatok Gary Powersnek a Szovjetunió fölötti kémrepüléséről, U-2-es repülőgépének jelentéktelen navigációs hibájáról, aminek következtében csak 1800 km-re repült be a Szovjetunió területe fölé; azok a nyilatkozatok, amelyek tagadták, hogy az Egyesült Államok kormánya bármit is tudott volna az 1961. évi Kuba elleni fegyveres invázióról, amiért később az Amerikai Egyesült Államok elnöke teljes felelősséget vállalt, hogy mindezek nem arra ösztönöznek bennünket, hogy készpénznek vegyük az Egyesült Államok küldöttségének ebben az ügyben adott hasonló biztosítékait. Talán megbocsátják nekünk, ha kételyeink vannak az Egyesült Államok kijelentéseinek hiteltérdemlőségét illetően. Mindezen okoknál és annál a meggyőződésünknél fogva, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság olyan szocialista állam, amely az ellene korábban elkövetett agresszió okozta szörnyű pusztítás után mélységesen törekszik békepolitikájának folytatására és gazdaságának békés fejlesztésére, meg vagyunk győződve nyilatkozatainak őszintesége felől. Nincs semmi kétségünk afelől, hogy az Egyesült Államok hajója megsértette a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság területi integritását, amikor annak parti vizeire hatolt, hogy felderítő adatokat szerezzen az ország rádiójelzéseiről. Ezzel kapcsolatban idézni kívánom egy rejtjelszakértő véleményét, aki a „The New York Times" január 26-i számának 9. oldalán közölt interjújában megállapítja, „. . . annál a nyilvánvaló oknál fogva, hogy a gyengébb jelek elmosódnak, . . . minél közelebb akartak kerülni" - azaz a hajó -, „hogy a lehető legtöbb és leghangosabb jelet fogják fel." Interjúja további részében ugyanez a személy - a hajó radarjeleket felderítő küldetésének leírása után - a felvett jelek felhasználásáról megállapítja: „Ha ismerjük a hullámok alakját, hamis jelet tudunk küldeni bombázóinkról, amely pontosan olyan, mint az észak-koreai radar által kibocsátott jel. Radarjuk ezt érvényesnek fogja elfogadni, és ezt a jelet azt a látszatot keltve lehet időzíteni, hogy bombázóink a ténylegesnél távolabb vannak." A hajó egyik feladata tehát az volt, hogy előkészítsen egy esetleges támadást a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen, lehetővé tegye, hogy a bombázók elkerüljék a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság védelmének tűzelhárítását. Nem világos-e mindezek után, hogy a hajó küldetése nem az első lépés volt a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen, hanem az utolsó az események