Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 2. kötet

Iratok - II. Tárgyalások Magyarország és a kisantant között; a sinaiai konferencia; a genfi megbeszélések (1937. január 1—-1938. március 12.)

bizonyítékát adni. Ily módon került újból szőnyegre a Kobr által közvetlen karácsony előtt velem szemben felvetett kérdése, hogy hajlandó volnék-e esetleg katonai egyenjogúságunk hivatalos elismerése fejében Csehszlovákiával egy meg nem támadási szerződést kötni. (Akkoriban erre a kérdésre csak annyit válaszoltam, hogy azt alapos megfontolás tárgyává fogom tenni.) Válaszomban a következőket fejtettem ki: Közismert tény, hogy már régóta az az őszinte kívánságunk, hogy az összes szomszédainkhoz, így tehát Csehszlovákiához való viszonyunk is normalizálódjék. Kézzelfogható bizonyítékát adtuk eme tendenciánknak már 1935. áprilisában Velencében,

18 amikor ott az osztrákokkal és az olaszokkal egy be nem avatkozási szerződés megkötéséről tárgyaltunk és én elvileg hozzájárultam a tárgyalások során meg nem támadási szerződések megkötéséhez. Akkor úgyszólván mindenki elismerte Magyarország békés politikáját, amiről nemsokára azután Genfben a népszövetségi tanácsülés idején magam győződtem meg. (így többek között Eden angol külügyi államtitkár és Aloisi nagykövet

1

9 is.) De — folytattam — már Velencében is feltételeket kötöttem ki, amelyek a teljes katonai egyenjogúságra és a magyar kisebbségek sorsára vonatkoztak. Ismeretes — fejtegettem tovább — hogy Csehszlovákia összes nemzetközi nehézségei elsősorban arra a bánásmódra vezethetők vissza, melyben a prágai kormány a csehszlovákiai kisebbségeket részesíti és amelyet az ideálisnak szokott minősíteni teljes ellentétben nemcsak a magyarok, de a németek és lengyelek felfogásával is. Csehszlovákia rossz viszonya Németországhoz, Lengyelországhoz és Magyarországhoz elsősorban ama elkeseredésnek következménye, amelyet eme államok Csehszlovákiában élő fajtestvéreinek szomorú sorsa kelt. Ha már — folytattam — több mint másfél év előtt a velencei tárgyalások során feltételektől tettem függővé egy meg nem támadási szerződés megkötését, úgy álláspontunk most, tekintettel helyzetünk lényeges javulására, erősen módosult. Németország és Ausztria egyoldalú intézkedések útján már elérte a katonai egyenjogúságot. Több európai hatalom, így nevezetesen Olaszország és Ausztria, magáévá tette álláspontunkat az egyenjogúság kérdésében. Nemzetközi helyzetünk lényegesen megerősödött, úgy hogy ma már szó sem lehet arról, hogy a katonai egyenjogúság elismeréseért ellenszolgáltatást nyújtsunk. A magyar közvélemény sehogy sem tudná megérteni, miért kelljen Magyarországgal e tekintetben rosszabbul bánni, mint Németországgal és Ausztriával. A cseh—magyar közeledés nézetem szerint tehát csak a következőképpen volna keresztülvihető: A prágai kormánynak el kell ismernie katona 1

8 1935 májusában az olasz kormány meghívta a magyar és osztrák kormány képviselőit Velencébe, ahol Suvich olasz államtitkárral megbeszéléseket folytattak a dunai államok közeledéséről. A tanácskozáson megvitatták a Duna-medence államaira vonatkozó kölcsönös segélynyújtási és megnemtámadási egyezmények kérdését. Kánya magyar külügyminiszter kategorikusan visszautasította a kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötését, és csak rövidlejáratú benemavatkozási és megnemtámadási szerződés megkötésének a gondolatát tette magáévá. Ezt is azonban két feltételhez kötötte. Az egyik, hogy a kisantant 1936 januárjáig ismerje el Magyarország katonai egyenjogúságát. A másik, hogy a szomszéd államokban élő magyar kisebbségek helyzetében döntő javulás álljon be. A velencei tárgyalások eredménytelenül végződtek. 1

9 Aloisi, Pompeo, népszövetségi olasz fődelegátus. ] !)2