Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 1. kötet

Iratok - III. A német—olasz tengely megszilárdulása. A német—osztrák kapcsolatok alakulása az 1936. július 11-i egyezmény után

London között fennálló szinte tradicionálisnak mondható jó viszonyban bizonyos elhidegülés állott be. Ezt egyesek szerint különösen két körülmény domborítja ki: 1. Anglia lázasnak mondható fegyverkezése, 2. az angol király Földközi-tengeri útja, melynek folyamán felkereste mindazokat az államokat (Jugoszlávia, Görögország, Törökország), melyektől egy földközitengeri konfliktus esetén Anglia Olaszországgal szemben támogatást várt. Az angol—olasz elhidegülésnek az európai politika szempontjából több fontos következménye mutatkozik: az egyik a tavaly még annyit emlegetett stresai arcvonal erős megrendülése, az eddig az európai politikát teljesen uraló szövetségrendszer némi meglazulása és végül közeledés Berlin és Róma között. Vannak olyan túlzott és merész kombinációk, amelyek szerint egy angol—olasz kibékülésre már nincs remény és hogy Anglia presztizsének csorbításáért, amint fel lesz fegyverkezve, mindenképpen revanche-ot fog venni. Ezzel szemben azonban fennáll az a lehetőség, hogy egy megfelelő, az angol érdekeket is kielégítő földközi-tengeri egyezmény által az olasz — angol ellentét megnyugtató megoldást nyer. Az erre irányuló törekvések sikere elsősorban attól függ, vájjon az angol kormány követelései (és itt utalok Sir Samuel Hoare-nak, a tengernagyi hivatal első lordjának szeptemberi kijelentésére, melynek értelme az volt, hogy Anglia ma is a Földközi-tengert tekinti az Angol birodalom legfontosabb összekötő útjának) nem lesznek-e olyan messzemenőek, hogy azokat Mussolini Olaszország földközi-tengeri presztizsének és érdekeinek veszélyeztetése nélkül nem fogadhatná el. Nem tudhatjuk, hogy az események milyen irányban fognak fejlődni, de határozott túlzás volna már most azt a tételt felállítani, hogy az angol—olasz kibékülés a lehetetlenségek körébe tartozik. Olaszország mellett, mely az abesszin hadjárat sikeres befejezésével bizonyságot tett erejéről és élniakarásáról, Németország is mind nagyobb szerepet játszik az európai politikában. A katonai fegyverkezés erősütemű keresztülvitele, továbbá Hitler március 7.-i ismert nyilatkozata, mellyel a rajnai zónában is százszázalékig visszaállította a német felségjogokat, volt az a két tényező, mely legszembeszökőbben juttatta kifejezésre a Németbirodalom erejének feltámadását. A locarnói szerződés formális megsértésére Hitler bizonyára nem könnyen határozta el magát, de olyan súlyosnak látta a szovjet—francia szövetségből a Németbirodalomra származó veszedelmet, hogy mindenáron be kellett zárnia azt a tátongó űrt, mely a német katonai védelmet a Rajna vonalán fenyegette. Német felfogás szerint minden szerződés hallgatólagos klauzulája a „rebus sic stantibus" elve, melyet a francia kormány a Németország bekerítését célzó szovjet szerződéssel súlyosan megsértett. Míg tehát Olaszországot az angol—olasz viszony elhidegülése hozta közelebb Berlinhez, addig Németországot a Rajnavidék megszállásával és a locarnói szerződéssel összefüggő kérdések szorították a Rómához való közeledés útjára. Egy szóval mindkét állam maga fölött érezte lebegni a bekerítés veszélyét, ami érthető, ha az ember szem előtt tartja a két ország központi fekvését. Az egyik a kontinensen, a másik a Földközi-tenger közepén terül el és így természetesen megfontolóra kellett venniök a bekerítés lehetőségét. 293