Buzogány Dezső - Ösz Sándor Előd - Tóth Levente - Horváth Iringó - Kovács Mária Márta - Sipos Dávid: A törtenelmi küküllői református egyházmegye egyházközségeinek történeti katasztere 1. Adámos - Dányán (Fontes Rerum Ecclesiasticarum in Transylvania) Kolozsvár 2008.
A Küküllői Református Egyházmegye tanítói 406 A Küküllői Református Egyházmegye ötvösművészeti és ónművességi emlékei
A Küküllői Református Egyházmegye ötvösművészeti és ónművességi emlékei lő kannák alkották, amelyek nagy számban maradtak fenn. A tárgyalt kilenc gyülekezet leltárában kivétel nélkül megtaláljuk az ónkannákat, egyes gyülekezetekben két-három darabbal is találkozunk. A boros és keresztelő kannák közti különbség a tárgyak rendeltetésében és méretében nyilvánul meg. A református gyülekezetekben talált kismérető, a boros kannákhoz hasonló kisebb kannákat használták a keresztelési szertatásban, jellegzetes forma csak a 18. század végén alakult ki, az ötvösségben alkalmazott keresztelő kanna átvételével. A kis mérető kannákat olykor boros edényként, más esetekben viszont keresztelőkancsóként használták. Találkozunk olyan esetekkel, amikor az eredetileg keresztelő kannaként használt edényt a 18. század második felétől bor tárolására alkalmazták, így a boldogfalvi kannát. A 18. század végén és a 19. század elején a hívek a divatos asztali edényeket adományozták keresztelő kanna gyanánt egyházuknak. Az összeírások a boros kannákat ónkanna, csatornás ónkannaként írják le, méretüket tekintve megkülönböztetnek ejteles, félejteles, másfélejteles,fertályos és kupás kannákat, 10 5 a keresztelő kannákat keresztelő ónkannaként említik, általában félejtelesek. A kannák formailag a legösszetettebb csoportot képezik, alkotóelemeik is kormeghatározók. A reneszánsz folyamán az ónöntők az ötvösségben elterjedt kannatípusokat vették át és fejlesztették tovább. A 16. században a karcsú, magas, hengeres, lefelé kissé ívesen szélesedő típus terjedt el, amely a 17. század első felében is kedvelt forma maradt. A 17. század második felében jelentek meg a zömök testű, hengeres kannák, amelyek különösen a szász városok műhelyeire jellemzők, és ez a forma a 18. században is továbbélt. Ezt a két alaptípust fejlesztették tovább, kiöntővel ellátva egy újabb formát hozván létre. A 18. század első felétől megjelentek a körte alakú, az öblös, szájuknál behúzott kannák. A fejlődés irányát jelzi a kanna felületének tagoltsága is, a korai példányok sima felületétől a későbbi vésett övekkel tagolt, majd öntött gyűrűkkel ellátott felületekig. 10 6 A fedél felépítésére jellemző, hogy egyre több, egyre keskenyebb átmérőjű korong egymásra helyezésével alakították ki, a korai lapos, közepén félgömbszerűen kidomborodó fedéltípustól a 18. századra eljutva a lépcsős kialakítású fedélig. A talp kialakításában a fedélhez hasonló fejlődés észlelhető, a sima, egyszerű talptól a lépcsős, egyre több övvel tagolt típusig. Az egyes alkotóelemek (fül, billentő, fedélgomb) is koronként változtak, különböző formáik ismertek. A 17. századi ónkannák fedélgombja és billentője gyakran önmagában véve is önálló kisplasztikái alkotás. A vizsgált kilenc egyházközség ónkannái díszítésüket tekintve egyszerűek, az adományozó feliratokon kívül a palást dekoratív díszítésével alig találkoztunk. A sima felületeket csupán vésett és öntött övek tagolják. Gyakran megjelenik a talp, száj és a fedél peremén körbefutó poncolt palmettasor. A kannák, elsősorban a 17. századi darabok, alapformájukkal, kitűnő arányaikkal hatnak, amelyek képzett, magas technikai színvonalon álló mesterek szaksze1. ábr a 2. ábra 3. ábra 4. ábra 10 5 A kupa az ejtellel azonos űrtartalmat jelent. 10 6 Németh Gábor: Felső-Magyarország ónmüvessége a XVI—XVII. században. Egyházi használatban lévő ónedények, különös tekintettel a kassai kannagyártó céhre. In: Müvészettörtöneti Értesítő. 1981. 3. sz. 178-179. 427
