Buzogány Dezső - Ösz Sándor Előd - Tóth Levente - Horváth Iringó - Kovács Mária Márta - Sipos Dávid: A törtenelmi küküllői református egyházmegye egyházközségeinek történeti katasztere 1. Adámos - Dányán (Fontes Rerum Ecclesiasticarum in Transylvania) Kolozsvár 2008.
A Küküllői Református Egyházmegye tanítói 406 A Küküllői Református Egyházmegye ötvösművészeti és ónművességi emlékei
A Küküllői Református Egyházmegye ötvösművészeti és ónművességi emlékei tük a szerény igényű munka. A bemutatott ötvöstárgyak kivétel nélkül erdélyi ötvösök munkái. Legtöbb esetben a mesterjegyekkel ellátott tárgyak sem köthetők mesterhez, eddig ismeretlen vagy feloldatlan jegyekről lévén szó. Ónedények Az ónmővesség kutatásakor más szempontokat kell követnünk, mint az ötvösség területén, mivel - bár Erdélynek nevezetes ónöntő központjai voltak — az ónedény, az anyag kisebb értéke és egyszerűbb megmunkálása miatt kevesebb megbecsülésben részesült, mint az ötvöstárgy és inkább használati, mint reprezentatív célra készült. Az ónedény, a nemesfémből készült társaival ellentétben, nem számított vagyontárgynak. A 16—18. századi ónedénykészletek nagy tömegéből kevés maradt fenn, eredeti helyén, magánkézben úgyszólván semmi. Ezért az ónmővesség kutatása szempontjából az egyházi gyűjteményeknek döntő jelentőségük van, mivel a nagy ónműves központok piackörzetébe tartozó református egyházközségekben sok edény maradt fenn. A 16. század végétől, 17. század elejétől a gyülekezetek igyekeztek beszerezni a szükséges úrasztali edényeket, kannákat, tányérokat, amelyek anyaga gyakran ón volt. A 17. századi vizitációs jegyzőkönyvek bejegyzéseiben többször olvashatjuk, hogy a vizitáció elrendeli ónkanna vagy keresztelő ónkanna beszerzését. így a vizsgált gyülekezetek közül 1652-ben a boldogfalviaknak rendelik el, hogy Egj kereszteloe kannát kell venniek, majd 1653-ban a csávásiaknak új úrasztali edény beszerzését írták elő: Az Úr vacsorájának kiszolgáltatására vegyenek legelsoebb alkalmatossággal ónkannát egy ejtelestA Az erdélyi ónöntők alkotásai elkerültek a legkisebb egyházközségekbe is, szinte azt mondhatjuk, hogy minden református gyülekezet templomi felszerelései között ott találjuk az úrasztali és keresztelő kannákat, poharakat és kenyérosztó tányérokat. Az úrvacsoraosztás központi részében elsősorban a kenyérosztó tányérokat használták, ritkán találkozunk ónból készült kelyhekkel. A legnagyobb számban a bor tárolására szolgáló kannák és a keresztelőkannák voltak jelen. Az erdélyi ónöntés a 17. században érte el virágkorát, ennek az időszaknak ónedényein az arányok nemesedése és a díszítmény gazdagsága jelentkezik. A kutatott emlékanyag ónedényei, kevés kivétellel, erdélyi munkák, a jelzett úrasztali edények között a segesvári, nagyszebeni és kolozsvári ónöntők jegyei szerepelnek leggyakrabban, ami a vizsgált terület földrajzi elhelyezkedésével magyarázható. A református egyházközségek gyűjteményeiben lévő nagyszámú hazai munka is igazolja, hogy a 17. századi nagy ónbehozatal jórészt a nyersanyagra korlátozódott, a kész edények importja ezzel szemben csekély volt. Az erdélyi ónművesség problémakörét a 19. század végétől kezdődően művelődéstörténeti és iparművészeti szempontból egyaránt vizsgálták. Először művelődéstörténeti munkákban szerepelnek ónedényekre vonatkozó adatok, melyeket a jelentős ónmővességgel rendelkező városok múltjának kutatói közöltek. Ezek azonban nem összefoglaló, áttekintő jellegűek, hanem csupán adatközlések edényekről, használatukról. Az erdélyi ónedényekről az első átfogó munka Roth Viktor tollából született, aki 1908-ban az erdélyi szász gyűjtemények anyagát közölte. 9 2 A hazai szakirodalomban az ónművesség kapcsán 9 1 Nagy László: A Küküllői Református Egyházmegye élete és állapota Dadai János esperességének idejében (1640-1668). In: Református Szemle. 1993, (A továbbiakban: Nagy 1993.) 92. 9* Roth Victor: Geschichte des deutschen Kunstgewerbes in Siebenbürgen. Strassburg 1908. (A továbbiakban: Roth.) 425
