Kolumbán Vilmos József: A Sepsi Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvei Aldoboly - Zalán (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 3.) Kolozsvár 2005.

Lectori salutem!

Lectori salutem! Az egyházmegyei vizitációk idején készült jegyzökönyvek közlése során eljutottunk egy igen érdekes műfajhoz: ez a vagyonleltár. A korabeli vizitációk rendszerint egyetlen protokollumban rögzítették az egyházközség minden ügyes-bajos dolgait: a lelkész munkájának gyülekezeti megítélését, illetve a lelkész véleményét, panaszát gyülekezetéről; a helyi tanító tevékenységének teljes átvilágítását, természetesen a tanító vagy mester, ludimagister stb. panaszát is az oktatás nehézségeiről; a helyi közösségek életében adódó kisebb-nagyobb gondokat és a bizottság azokra tett megoldási javaslatait; az egyházi élet minden apró részletét; a családi élet terén adódó rendellenességeket és azok orvoslását (el egészen a válóperekig, amely akkor még az egyház joghatósága alá tartozott, és az egyházmegyei részzsinat folytatta le) stb. Ennek az igen részletes gyülekezeti keresztmetszetnek volt része az egyházközségi vagyon állapotrajza is, amelynek rögzítését és gondozását igen fontosnak tartotta mindig az egyház. Gyakorlatilag ez biztosította a külön társadalmi kategóriába tartozó lelkész egzisztenciáját és társadalmi státusát. A korábbi századokban a lelkészség volt az egyetlen olyan terület, amely átjárási közeget biztosított az amúgy átjárhatatlan társadalmi kategóriák között. A lelkészség egyszemélyes nemesség volt (status), csak annak járt ki, aki bekerült a közösségbe. Nemességgel jutalmazta tehát a korabeli társadalom még a jobbágysorban lévő fiatal tudományát is, ami társadalmi elismerése volt a korabeli értelmiséginek. A lelkész személyéhez kapcsolódó korábbi jogot terjesztette ki Bethlen Gábor 1629 után a leszármazottakra is, intézkedése egyszerre volt szociális és társadalmi orvoslása is a kérdésnek, a lelkészség a nemesi rendhez ordóhoz - hasonlóvá csak ezután lett. Ennek „rendi gyűlése" volt a generális zsinat, Tripartituma. pedig a Geleji Kánonok. Az egyházi rend további szervezése és igazgatási struktúrája ugyancsak a világi nemesi rend és közigazgatási szerkezet mintáját követte (elég ha itt csak a püspök-fejedelem, püspöki tanácsadó testület-fejedelmi tanács, generális zsinat - országgyűlés, egyházmegye-vármegye, egyházmegyei gyűlés [parciális zsinativármegyei gyűlés párkapcsolatokra gondolok). Elgondolkodtató továbbá az is, hogy a protestáns ortodoxia fénykorában mi motiválta olyan erőteljesen a 17. század igen heves közés „hivatalos" egyházi ellenállását és határozott törvényi intézkedését, amikor az egyházi szerkezetet „bomlasztó" teológiai áramlatokkal szembesült (puritanizmus, presbiterianizmus, vagy különösképpen az independentizmus). Az eddig sokat hangoztatott érv, miszerint ezt az „igazhitű" (ortodox) tan védelmében tette, azért erőtelenedik el, mert valamennyi, a mai köztudatban igen szigorú protestáns ortodoxként számon tartott 17. századi egyházi vezetőnk teológiájában elég bőven találunk friss korabeli teológiai tantöredékeket. Akkor valami másnak kellett működnie. Alighanem a nemesi rend mintájára struktúrájában és útkereső működésében is megszilárdulni akaró lelkészi rend önvédekezési reflexéről van szó. Az 1646. évi szatmárnémeti nemzeti zsinat és rögtön utána a Geleji Kánonok, szerény véleményünk szerint annyira megszilárdították a lelkészi (nemesi) rend szerkezetét, hogy utána már nem kellett a rendi szerkezet megszűnésétől tartani pl. a presbitérium intézményének bevezetésével (ami nemsokára meg is történt Vámosgálfalván 1668-ban). Az egyház szerkezeti kerete biztosította és vitte tovább tehát a kiváltságokat, nem pedig a lelkészek személye, amely, érthető módon, állandóan cserélődött (ha tehát valamely lelkészi család azt akarta, hogy nemessége perpetuálódjék, akkor gondoskodnia kellett az utánpótlásról, következésképpen a fiú leszármazott lelkészi pályát választott, a lelkészi leánygyermek lelkészhez ment feleségül; máris ott tartunk az évszázados papi dinasztiák kialakulásnak a bölcsőjénél, de annál a kérdésnél is - amely mai napig továbbélt a lelkészi közösségben hogy ti. miért fogadták látható és érezhető rosszallással a papi társadalomban azt, ha nem lelkészi leszármazott nem lelkészi leányt vett feleségül). A struktúra egysége és épsége fölött őrködő egyháziak tehát határozottan felléptek minden „bomlasztó" próbálkozás ellen, de integ-