Buzogány Dezső - Ősz Sándor Előd: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere 3. Marosnémeti-Zejkfalva (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 2-3.) Kolozsvár 2007.

Az egyházközség, mint gazdasági intézmény

55 Az egyházközség, mint gazdasági intézmény Boreladás A 17-18. században elég sokszor előkerül a bor (más és más összefüggésben), mind zsinati végzésekben, mind egyházi törvénykönyvekben, mind a vizitáció jegyzőkönyveiben. Tiltják a lelkészt, hogy a parókián bort mérjen ki, büntetik, amiért kocsmává teszi lakását, törvényt hoznak, hogy (pl. a püspök) ne legyen túlzott borivó stb. Ebből a figyelmes olvasó ezt a következtetést is levonhatja: ha már ennyire és ilyen magas szinten foglalkoztak a kérdéssel, bizony nagy veszélyt jelenthetett a korabeli egyházi életre nézve az italozás, és az előfordulások gyakoriságából ítélve az egyházi borkimérés és a lelkész összekapcsolása amolyan rákfenéje lehetett a két század gyülekezeti életének. Effajta sejtésünk akkor erősödik meggyőződéssé, amikor a zsinati és törvénykönyvi ritkább említésekről tekintetünk rávetődik a hunyad-zarándi jegyzőkönyvekre, és lépten-nyomon, igen sürü gyakorisággal találkozunk a borral és annak értékesítésével. Az ügynek viszont csak részben szabad ennyire tragikus hátteret festenünk, mert a kérdés összetettebb, mintsem effajta részegeskedéssé lehetne leegyszerűsíteni. Napjainkban a lelkész megélhetését többé-kevésbé jól pontra tett fizetési rendszer biztosítja. Szó volt már arról, hogy a két század társadalma többnyire agrártársadalom volt, kevés készpénzzel, több terménnyel. Nos, bortermő vidéken a lelkésznek beszolgáltatott bor a lelki tanító subsistentiaját volt hivatott szolgálni, éppúgy, mint bármely más termény, tehát annak eladása egyáltalán nem ütközött semmiféle erkölcsi normába, a zsinatok és törvénykönyvek pedig nem is ezt a szükségszerű gazdasági cselekményt ítélték el.

35

9 A rendelkezések az eladás módját és formáját siettek szabályozni, és az esetleges lelkészi túlkapásokat próbálták kiszűrni a gyülekezeti életből. Moderáló és szabályzó jellege volt a törvénynek, nem pedig tiltó. Elég sok boreladásra vonatkozó adat van a jegyzőkönyvekben, melyeket természetesen nem közlünk mind, csupáncsak néhányat hozunk fel, nem is annyira igazolni a gyakorlatot, hanem csak ízelítőnek. Kezdjük mindjárt egy olyan 1753-ból származó adattal, amely a helyi egyházközség kiváltságát jelzi: Rákosdon senkinek nem volt szabad bort kimérni addig, amíg a kocsmárosnak eladásra átadott egyházközségi bor el nem fogyott.

36

0 Szüretkor a nagyrápoltiak mustot adtak az eklézsiának, amelyet az egyházfi értékesített, ugyanott bort adtak el, hogy zsendelyt vegyenek a templomra, vagy tizenhét veder bort kikorcsomároltatván gyűjtöttek pénzt az eklézsia költségére.

36

1 1772-ben Hosdáton a bor árendájából 40,80 Ft bevétele volt az egyháznak, ehhez járult még 6,22 boreladásból,

36

2 egy évvel később Rákosdon az elkorcsomárlott bor árra 28,89 Ft volt.

36

3 Kéménden 1772-ben a boreladás 24 Ft-ot, 73-ban 26 Ft-ot, 1776-ban 31,68, Ft-ot, 1777-ben 25,20 Ft-ot, 1779-ben 22,93 Ft-ot, 1783-ban pedig 50,20 Ft-ot hozott.

36

4 A éves bevétel mennyisége érthetően mindig változott, de az összegekből ítélve elég jelentős bevétellel számolhattak. 35

9 Az 1642. évi nagyenyedi zsinat egyértelműen elítéli a vásárolt borral való kereskedést, de megengedi a patrónusoktól lelkészi juttatásként kapott bor értékesítését: Qui vini empti educillatione quaestum exereuerit, pro singulis vasis Jlorenos 3 mulctetur. Licebit tarnen vinum in salarium suum dátum ex annuentia domini terrestris impune vendere. Bod 50. 36

0 RákosdLvt. 1/15. 2. 36

1 Nagyrápolt, 1686., 1696., 1697., 1700., 1701. 36

2 HuZaTKa-2. 87. 36

3 HuZaL-Jkv. 1/3. 72-73. 36

4 HuZaTKa-2. 153., 158., 161., 165.