Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Test-Lélek - Pető Andrea: Autonómia és érzelem az illegális magyar kommunista mozgalomban
364 Mentalitástörténet Pető Andrea sunknak ez a mozzanata olyan hosszú idő után, hosszú évtizedek után csak most jutott az eszembe.) Az »Asszony a viharban« tulajdonképpen sokkal prózaibban fogalmaztam meg ezt a tulajdonképpen soha vissza nem tért együttlétet, találkozást.” A nyomtatásban megjelent visszaemlékezésből ez a barlang epizód hiányzik. Az imádott férfi halála szabadította fel évtizedek múltán, hogy leírja, hogyan viselkedtek „emberi” és nem „elvtársi” módon. A második találkozás, mikor D. P. hazatért a lágerből és K. J.-t már a bársonyszékben látja viszont, fagyon nehéz leírni azt a találkozást, mintha a feltámadás után találtunk volna egymásra. Nem szerelmesek ölelték ott meg egymást., [kipontozás az eredetiben]. Ez annál sokkal több volt. »Majd beszélünk« Hogy ezt az első alkalommal mondta-e vagy később, az már nem áll össze az agyamban.” A hazatérte után hosszú ideig beteg, nemi bajjal fertőzött nőt a férfi nem ment el meglátogatni, pedig közös barátok szemrehányást is tettek a kádernek, akinek karrierje egyre meredekebben ívelt felfelé. „Néha vártam, majd csak megjelenik és tisztázzuk a magánéletünket... Azóta sem tisztáztunk semmit... neki csak a mozgalom és a munkája volt a fontos.. Én közben megismerkedtem A.val... [kipontozások az eredetiben].” Soha többet nem beszéltek egymásról. Mástól tudta meg, hogy közben K. J. megnősült, és az imádott férfit elveszette magának, már az egész ország tulajdona volt, sorsa az országé. A szeretett férfi az ország vezetője lett, így az ő kapcsolatuk is más értékelést kapott. „Hogy mi minden folyt a hátam mögött, azt tulajdonképpen sose tudtam meg. Amikor illegális volt a Párt olyanok voltunk, mindnyájan, mint a legbizalmasabb barátok. Bút, bánatot, családi és szerelmi problémákat is megbeszéltünk. (Lehet, hogy a felszabadulás után sok deformáltságnak lett a forrása? Nagyon könnyen lehet, sőt biztosan.) Azt tudom, volt, aki azt mondta, hogy nem való az, hogy én nem egy „IGAZI” elvtárshoz (értsd alatta, hogy régi mozgalmi ember, ha nem is volt esetleg illegális párttag) kötöttem az életemet. »Mi vagyunk mi? Egy szekta?« - csodálkoztam.” D. P. autonóm nő, aki nem szégyellte bevallani, hogy ebben a kapcsolatában érzelmileg teljesen kiszolgáltatott volt: „eszembe jutott, milyen sokszor vártam, hányszor vártam közeledést tőle?'’ Saját maga is meglepődik érzelmei folyásán: „Érdekes, mi minden jut az ember eszébe, amikor leül az írógéphez. Milyen érzelmi hullámzások elevenednek fel. S épen most érek ehhez az epizódhoz, amikor holnap a koporsójához, holnapután a temetéséhez készülődök.” B. A.-né a forradalmán meggyőződéssel magyarázta, hogy szerelme „más volt, mint a többi”. D. P. visszaemlékezésében saját maga számára is kimondani igyekszik azokat a tényezőket, amik eltávolították tőle a férfit a politika felé. Azért a célért, melyért ő is az egészségét áldozta, amiért annyi megaláztatást kellett még neki is elviselnie, neki, aki elvileg a védett illegális kommunisták közé tartozott. „Öngyilkos akartam lenni, mikor eltávolítottak a külügyből” - írja, majd 1956 után „hogy megszabaduljanak tőlem, elküldték pártiskolára”. Nyugdíjaztatását szégyenként éli meg, hiszen idegei nem bírták a feszültséget. Mikor életének legfontosabb döntését meghozza, hogy visszavonul az aktív
