Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Személyes történelem és csoportmentalitás - Kertész Noémi: Családi hagyományból irodalmi hagyomány: egy lengyel nemesi emlékirat tanulságai
12 Mentalitástörténet Kertész Noémi netek egy része szájhagyomány útján adódjék tovább a családban és nyerjen ezáltal új formát. A szöveg feldolgozásának a családtagok emlékezetében élő legendárium és a Ciecierski-visszaemlékezések egybevetése lehet majd a legérdekesebb, ugyanakkor legnehezebb része. A nehézségek elsősorban a család szétszóródásából adódnak: a történetek különböző variánsait (esetleg) ismerők feltérképezése és akár levél útján való megkeresése igen idő- és munkaigényes, mindezidáig csupán a Lengyelországban élők egy részét sikerült szóra bírni. A következőkben az emlékirat befejezett, a szerző gyermekkorát felölelő részének rövid bemutatása kapcsán inkább csak jelezni szeretnék két a szövegből fakadó kérdést, előrebo- csátva, hogy az írott és beszélt történetvariációkra, és az irodalmi párhuzamokra való hivatkozások egyaránt „szúrópróbák” eredményei, ám előrevetítik, milyen eredményeket hozhat egy későbbi, beható vizsgálat. Néhány példán keresztül azt kísérlem meg tehát érzékeltetni, hogy milyen eszmények szellemében nevelkedett a két Ciecierski-fiú, valamint felidézem azt az irodalmi hagyományt, amelyből az emlékirat kinőtt. Az emlékirat felütése teljesen hagyományos: „1864. június 19-én születtem Poznanban, ahol édesanyám, Rzewuska Jadwiga - a híres író Rzewuski Henryk és Grocholska Julja leánya — az utolsó Felkelés szomorú és veszedelmes hónapjaiban menedékre lelt.” Ezután értesülünk arról, hogy 1867-ben az apa magával viszi két fiát a birtokra, míg felesége és leányai Posenben maradnak. A család ezzel kettészakad. A fiúk nevelése szempontjából ez a körülmény döntő jelentőségű lesz, mert az asszony nélkül maradó és magányába belesavanyodó apa maradéktalanul megvalósíthatja nevelési elképzeléseit, anélkül, hogy az aggódó anya ellenállásába ütköznék. A visszaemlékezések sorát, néhány koragyermekkori emlékfoszlány felidézése után, az apa portréja nyitja meg. Az apát, Stefan Ciecierskit, mint nagy műveltségű, a természetrajzban, történelemben, régészetben egyaránt jártas lengyel nemesembert ismerjük meg, aki boldogtalan házasságából birtoka magányába menekül, idejét elsősorban fiai nevelésének, valamint képzőművészeti gyűjteménye gyarapításának szenteli, bőkezűen adakozva közben a honi múzeumoknak. Ifjúkorában beutazza Nyugat- és Dél-Európát, de a megszállók iránti haragja visszatartja őt Oroszország megismerésétől. Henryk fia (aki egyébként örökölte atyja utazószenvedélyét) nagy szeretettel ír róla, de nem hallgatja el gyöngéit és különcségeit, amelyeknek elsősorban a két cseperedő fiú itta meg a levét. Az apa maga igénytelen volt és spártai elveket vallott, a fiúkat is ilyen szellemben nevelte, naiv és hiszékeny lévén egyáltalán nem ismerte az embereket, a gyerekek nevelőit is igen szerencsétlenül válogatta meg. Rövid időre még egy svájci madmoiselle-t is felfogadott a fiúk mellé, aki, ha nem is bizonyult művelt és olvasott nevelőnőnek, hiszen hazájában teheneket legeltetett, de legalább melegszívű, dalos és egészséges teremtés volt. Nemsokára azonban a kisasszony
